Klemmné Németh Zsuzsa szerk.: Triznya Mátyás (1922–1991) (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 13. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2005)

Köztudott, hogy az akvarell hazája Anglia. Az állandóan párás éghajlat, a ködök jótékonyan elmossák a kemény, határozott körvonalakat, a színek finoman árnyaltak lesznek, az angol tájakat, városokat nézve olyan érzésünk támadhat, mintha akvarellt látnánk. A mediterrán éghajlaton, a nagy egyenletes fényben felszívódnak a színek, a látvány legfőképpen plasztikus elemekből épül fel, a kontúrok kemények, az akvarellpapír gyorsan szárad, semmi sem kedvez a vízfestésnek. Mindezek ellenére Triznya Mátyás akvarellista lett Rómában. Sugárzó kis képeinek jellegét komolyan meghatározta a hely, ahol életének nagy részét eltöltötte. A hely, Róma akárhogy is nézzük, máig Európa egyik szellemi középpontja. Magához vonzza, és kisugárzásával gazdaggá teszi azokat, akik nyitottan közelednek az Örök Városhoz. A Triznya házaspár 1949-ben, Magyarországról menekülve, rövid grazi kitérő után ösztönös vonzódással olasz Alpok / Auronzo 1958 Rómában kötött ki, és bármennyire biztatónak tűntek a tengerentúli lehetőségek, véglegesen Rómában maradtak. Itt bontakozott ki Mátyás festői pályája, ami az életrajzi adatok és a családi legendák szerint már öt éves korában elkezdődött és folytatódott a gimnáziumi évek után is, annak ellenére, hogy szüleinek egész más elképzelésük volt fiuk jövőjéről. Titokban beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára Varga Nándor Lajoshoz és akkoriban ismerkedett meg az általa nagyon tisztelt Szőnyi István festőművész lányával, Zsuzsával. Ettől kezdve nem térhetett ki sorsa elől. Az akvarellezés technikáját Szőnyi Istvántól és Elekíy Jenőtől tanulta még a háború alatt. Azután az emigráció nehéz, kezdeti korszakában még a megélhetésében is segítette a festészethez való vonzódása, mert első munkahelyein, az osztrák és olasz filmgyárakban díszletfestéssel kellett foglalkoznia, sőt még portré megrendeléseket is kapott és elkezdte szorgalmasan festeni Róma nevezetes épületeit, mert erre is mutatkozott kereslet. Ekkorra datálhatok azok az érdekes levélváltások apósával, amikben tanácsot kért tőle különféle rajzi és technikai problémák megoldására. Szőnyi István mindig nagyon plasztikusan és élvezetesen magyarázta el a perspektíva, a portrérajzolás, a felhők festésének, és még sok minden másnak a fogásait, mindezeket rajzokkal is alátámasztotta. Erezhetően ő is élvezte ezt a távoktatást, szívesen fejtette ki véleményét a „gyerekeknek" egy-egy felmerült téma kapcsán.

„Nag}' vagy Matyi, a kis palotáról készült képed nagyon tetszett. Egységes, friss, nincs elkínozva. Tán csak a perspektívájában látok - nem hibát - hanem egy kis bizonytalanságot. Megpróbálom a perspektíva szabályát leírni, hogy ez a bizonytalanság is az elkövetkező dolgaidban már mint tudott dolog, magától értetődő legyen. A legfontosabb az egész kép láthatárának a meghatározása...."

1 Majd folytatódik a szabatos témakifejtés, ami nagyon sokszor izgalmas filozófiai, művészetelméleti eszmefuttatássá kerekedett. Triznya Mátyás így vallott egy interjúban apósához való viszonyáról: „- Hosszú-hosszú évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy az ember biztonsággal tudja kezébe venni az ecsetet, különösen olyan nagy festő árnyékában, mint Szőnyi István volt, mert ő számunkra inkább már barátnak számított, mint apának vagy apósnak... 1957-ben járt itt nálunk először, majd halála előtt nem sokkal, 19601 Szőnyi István kézzel írott levele 1949. dec. 17. Szőnyi István Emlékmúzeum dokumentumtára IX/IV/6