Verba Andrea szerk.: Új természetkép. A tájábrázolás változása az 1930-as és 40-es években (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 8. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004)

Verba Andrea: Új természetkép. A tájábrázolás változása a 1930-as és 40-es években

sem tartozott az absztrakt művészek körébe. A természet egy-egy kiemelt részmotívumát mitizáló munkái mindvégig megőrizték érzéki, vegetatív karakterüket, Antropomorfizált,,növény-lényei",

6 mint a Szemes fa (1945, kat. sz. IV./78.) vagy a Domb és táj (1947, kat. sz. IV./77.) rohanó, menekülő kukorica-szárai egyúttal szürreális karaktert is hordoznak. Pirk János 1944 őszén Gödöllőről költözött családjával Szentendrére. Itt azonban nemcsak otthont kellett teremtenie, hanem számot vetve pótolhatatlan veszteségeivel, szinte a semmiből, csupán emlékeire hagyatkozva kellett ismét felidéznie életművének Erdélyben, majd Gödöllőn odaveszett darabjait. A festő néhány alapvető motívumra szorítkozó, jellegzetes témavilágában a figurális kompozíciók mellett már a 40-es évektől megjelennek a kukoricást, búzaföldet, napraforgókat ábrázoló sorozatai (Gödöllői táj, 1948, kat. sz. IV./79.). Pirk lényegében mindvégig hű maradt a plein air indíttatású, nagybányai festészet hagyományaihoz. Mégis a tájat mélyen átélő, személyes életérzéseket is kifejező expresszivitása a kiemelt motívumnak gyakran szimbolikus karaktert kölcsönöz, Emellett érzelemteli gesztusokat őrző műveiben - kifejezett szándék nélkül is -, a látványelvű festészet határterületeire jutott el (Ébred a búzaföld, 1950 k, kat sz. IV/64.). A 30-as évek elejétől a 40-es évek végéig terjedő időszak új természetképe több, egymással párhuzamosan fejlődő stílustendencia kölcsönhatásában bontakozott ki. Míg a 30-as évek első felében a kubizmus és az aktivizmus eredményeit újrafogalmazó konstruktív szemlélet, addig az évtized közepétől egyre inkább az új expresszivitás vált meghatározóvá. Épp ezért az új természetkép megjelenési formájában sem egységes. Több egymással szemléletmódjában, s nem feltétlenül stílusában korreláló, jellegzetes képtípuson keresztül hívja fel a figyelmet a vizuális gondolkodás hátterében meghúzódó közös gyökerekre. A szemléletmód kiindulópontja az az intenzív tájélmény, amely nem pusztán ábrázolásra, hanem a mélyebb összefüggéseket is feltáró, új természetkép víziójának megjelenítésére sarkallja a művészt. „Festői képzeletem kapcsolatban van a természettel, amíg szemlélődöm. A kép fogalmazásának folyamatában a kapcsolat szükségképpen megszűnik, hogy teljes odaadással élményeimet kifejezésre képessé tegyem (...) képeim nem a természetből, hanem élményből születnek, ennek következtében minél mélyebb az élmény, annál jobban megváltoznak a valóságformák."

62 A 40-es évek második felében a tájélményt a művészi kifejezésben meghatározónak érző alkotók a konstruktív és expresszív formaadás közötti harmonikus egyensúly megteremtésére tettek kísérletet. Kompozícióikat rajzi sorozatokban érlelve fejlesztették tovább és a természeti motívumot gyakran a montázselv szerint rendelték alá a kompozíció egészének. Olyan Hegyi György: Tájkép, 1947 (kat.sz. IV758.) szintézis létrehozására törekedtek, amelyben az elvont és a konkrét tárgyi forma együttes megjelenítésével átjárhatóvá tehető és értelmes egésszé áll össze a mikro- és makrokozmosz még csak töredékeiben ismert, rejtett összefüggésinek rendszere. Ez az utópisztikus vonásoktól sem mentes szintézis teremtő szándék a fordulat évében ugyan megtört,

63 de a korszak festői törekvéseit szinte barométerként regisztráló új természetkép mégsem tűnt el nyomtalanul. Alternatív szemléletmódjának hatása és folytatása az 50-es évek festészetében, később pedig a 60-as és 70-es évek neoavantgarde áramlataiban is felfedezhető.