Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Wehner Tibor: A jelenkori gödöllői textil

104 Wehner Tibor szeti történései oly szemléletesen bizonyítják, a textilművesség-kifejezés (amely a latin texere, szőni, fonni igéből eredeztethető) már nemcsak azoknak az eljárásoknak az összefoglaló elnevezése, amelyek során a növényi, állati, sőt, újabban ásványi eredetű fonalakat létrehozzák, majd azok segítségével textiliát állítanak elő, hanem sokkal tágabb, az eredeti fogalom-megnevezést tulajdonképpen érvénytelenítő művészeti jelenség: új műnemek és új műformák, korábban ismeretlen technikák és váratlan anyagalkalmazások jelzik, hogy minden átalakult, a területek, a művészeti ágazatok áthatották egymást, hogy minden állandó mozgásban van. A múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulóján — amiként a világ művészetében — a magyar művészetben is gyökeres változások zajlottak le: az addig egyeduralkodó textil falikép-műforma — és legelsősorban a gobelin-technikával szőtt falikárpit műneme — felbomlott és kitágult. Az alkotók előtt két út nyílt meg: a térkalandozás, a tér birtokbavétele, a háromdimenziós textiltárgy készítése és a textilszál-alkalmazás, a szövedék-létrehozás új lehetőségeinek kutatása, illetve a textil megalkotása a textil után, a textil nélkül. És a formaiak mellett fontos tartalmi elmozdulást jelzett, hogy a díszítés-jellegű, a dekorativitást célzó érzéki aspirációk továbbélése mellett felerősödött a művek autonóm szellemi kifejezésre törő indíttatása, a gondolatiság igénye és szándéka. A hetvenes és nyolcvanas évtized textilművészeti forrongása aztán lassan lecsillapodott: fokozatosan újra létjogosultságot kapott, újraéledt a falikárpit, és a látványos fordulatok helyett elmélyült, csendes kutatómunka kezdődött meg a textilműhelyekben. Ebben a kevés biztos támpontot kínáló korszakban, ebben a nehezen behatárolható művészetföldrajzi környezetben és ezen a gyors áralakulásokban leledző művészeti területen kellene meghatároznunk a Gödöllőn tevékenykedő és Gödöllőhöz napjainkban kacsolódó, a hagyományos terminológiával textilművészeknek vagy textiltervező iparművészeknek nevezett alkotók törekvéseinek jellegzetes vonásait, a munkásságuk által körvonalazódó tendenciákat, illetve egyediségeket. Némiképp megkönnyítették e nehéz helyzetet a gödöllői szőnyeg száz éves évfordulójára rendezett 2007-es kiállítások jelenkori szekciójának kurátorai és rendezői, akik kilenc, napjainkban is aktívan dolgozó, a gödöllői textil művészeti, szőnyegszövői hagyományokat tovább építő alkotó műveinek bemutatásával mintegy megjelölték a legfontosabb erővonalakat. A Bódis Erzsébet, Farkas Éva, Katona Szabó Erzsébet, Kovács Gabriella, Kunszt Veronika, Pirók Irén, Remsey Flóra, Szekeres Erzsébet és Szuppán Irén műveit felvonultató együttes, és a kiállítás anyagát interpretáló Oriné Nagy Cecília által összeállított és írt katalógus, valamint a Remsey Flóra által írt kalauz révén kibontakozhat előttünk, hogy a XX. század ötvenes éveiben megszakadt folyamatok csak hosszú hiátus után, a hetvenes években élednek újjá, és csak a kilencvenes években bontakoznak ki ismét teljes intenzitással. A magyar művészetben művészettörténeti jelentőséggel rendelkező egykori gödöllői művésztelep hagyományait felélesztve a jelenkori gödöllői textilművészetben számos, a hagyományokhoz kötő vonást, összefüggést, és természetesen számos, a kor, a korszak, a modern művészeti áramlatokkal együttlélegző új jelenséget is regisztrálhatunk. Az elődök törekvéseihez kapcsoló fontos jelenség a közösségi műhely-keretek újjáélesztése. Az egymástól távoli és elszigetelt terekben zajló alkotómunka privát közegei helyett 1998 óta a GIM-házban, a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben közösségi jellegű, művésztelepi környezetben zajlik a munka, amely lehetőséget ad az elmélyült, magányos tevékenységre és a közös munkálkodásra, az együttműködésre egyaránt. (Ennek a mai művészeti központnak szerves előzménye volt a nyolcvanas évek textilműhelye, amelyet a királyi kastéllyal szemben, az egykori Testőrlaktanya épületében rendeztek be.) A különböző művességek műtermeiben, illetve műhelyeiben a gödöllői tradíciók szellemében tanműhelyek is működnek, ahol elsősorban a textilművészek és tanítványaik munkálkodnak eredményesen. A műhelyek, a kiállítóterem, és a műhelyépületet övező kert — amely a gödöllői művészet természetközeliségének, természettel való eggyé olvadásának is, mintegy fizikai és szimbolikus síkokon kiterjesztett, rendkívül fontos megtestesítője — az ún. iparművészeti ágazatok és a társművészetek találkozásának életteli fóruma —, ebben szintén az elődök szellemiségének jelenvalósága figyelhető meg. A gödöllői szőnyeg 100 éves évfordulójára rendezett 2007-es, a GIM-házban bemutatott kiállítás — természetesen a szövést mint művészeti tevékenységet preferálva — a szövőműhely-hagyományok továbbéltetését reprezentálván a hagyományos kárpitokat, a textil-faliképeket állította reflektorfénybe, a gödöllői textil jelenkora ennél azonban sokrétűbb és összetettebb jelenség. A hagyományos anyagok, technikák, és hagyományos műformák — így a gyapjúszálból, francia gobelintechnikával szőtt kárpitok, illetve az ikat, és a székely festékes technikával készített szőnyegek - alkalmazása mellett számos egyedi eljárást és újító kezdeményezést is felfedezhetünk. Ilyen például a megszokott négyzet vagy téglalap befoglaló-alakzat felbontása, esetenként szabálytalanná válása, vagy a különböző applikációk, rétegzettségek megjelenése — rendkívül érdekes és érzékenyen kifejező megoldással Farkas Éva művein —, a különböző anyagok, így például a fémszál és a drót gyapjúval ötvözött, szövedékként való felhasználása; vagy a drót kizárólagos szövedék- és dombormű-alkotó szerepe Remsey Flóra kompozícióiban, akinek a munkálkodása egyébként az alkalmazott textil területén is kimagasló jelentőségű. Az anyagválasztás és technikaalkalmazás változatosságát illusztrálhatják a népi szövés- és hímzéstechnikákat alkalmazó Pirók Irén és Kunszt Veronika munkái, míg a népművészeti formakincs megőrzése és továbbéltetése, leleményes megidézése jellemzi Szekeres Erzsébet faliszőnyegeit. Az elvont és a természetelvű megjelenítés, a geometrikus mustrák és az organikus idézetek mellett a stilizálás, a leegyszerűsített, dekoratív motívummá lényegített nagyvonalú képi kifejezés domináns jelenlétét a fiatal Kovács Gabriella és a nyolcvanadik életévén túl is fiatal Szuppán Irén és Bódis Erzsébet festői utalásokban játszó alkotásai