Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

főleg levélben tartottuk a kapcsolatot, de jó párszor találkoztunk is, természetesen Magyarországon. Legutolsó találkozásunk 2002-ben, legalábbis az időpont, véletlen volt: kollégám és jó barátom irodájában üldögélt, amikor betoppantam. Férje halála után nem volt maradása Pápua Új-Guineában, visszaköltözött Angliába, ahol az időközben felnőtt fia és leánya éltek, és ahol gyógyíttatta magát. Ekkor már súlyos beteg volt, noha ez nem látszott rajta és nem is akarta elfogadni e tényt: tele volt tervekkel, ötletekkel. Azért jött haza, hogy újra lássa a rokonait és azért is, hogy találjon egy múzeumot, amelynek szívesen felajánlaná az új-guineai évei alatt gyűjtött tárgyait. Azt szerette volna, ha gyűjteménye olyan helyre kerül, ahol azt kellőképpen megbecsülik, feldolgozzák, közzéteszik és kiállításokon is rendszeresen bemutatják a nagyközönségnek, nem hagyják halott tárgyakként porosodni egy raktárban. Miután tájékozódott a Gödöllői Városi Múzeum óceániai anyagáról és személyesen is meggyőződött a múzeum kiállítás- és látogatóbarát szemléletéről, úgy döntött, hogy itt látja biztosítottnak mindazokat a feltételeket, amelyeket az anyag számára kívánt. A felsoroltakon kívül sokat nyomott a latban, hogy itt őrzik Ignácz Ferenc gyűjteményét is, amelynek legszebb és legjobb része Emese fő gyűjtőterületéről, Pápua ÚjGuinea felföldjéről, de annak egy más vidékéről származik, s így a két anyag ragyogóan kiegészítheti egymást. Mivel Emese jó és szakszerű leírásokat, meghatározásokat is mellékelt a tárgyak jelentős részéhez, az adatok gyakran alkalmazhatók mindkét gyűjteményre, s ezáltal növelik azok értékét. A tárgyakat, amikor visszaköltözött Európába, elszállíttatta Angliába, a skót/angol határ melletti kis faluban álló házába. Itt dolgozott a további dokumentáláson és meghívott, hogy menjek ki hozzá segíteni e munkában: a témához szükséges könyvek szintén nála voltak. A legkorábbi időpont, amikor mindketten ráértünk, 2003 májusa lett volna. A sors újból közbeszólt és megakadályozta, hogy valaha is együtt dolgozhassunk, akár a pápuáknál, akár másutt: Emese 2003 márciusában meghalt. Végső akarata szerint gyűjteményének, könyveinek, jegyzeteinek és térképeinek Gödöllőre kellett kerülniük. Ezt a kérést tiszteletben tartva szerveztük meg a múzeum, a város és főleg Emese gyermekeinek segítségével az anyag leírását, fotózását, becsomagolását Angliában, majd ezt követően a hazaszállítást 2005 november közepén. A 368 tárgyból álló gyűjtemény egyik része az 1960-as évektől készült Pápua Uj-Guinea központi fennsíkjának területén és ott is használták őket, a másik legnagyobb tárgyegység az északnyugati partvidékről és az ezzel részben összefüggő Sepik-vidékről származik, a fennmaradó tárgyak pedig Pápua-Új-Guinea különböző területeiről, amelyeket Emese az utazások során érintett. Elsődlegesen nem turistáknak gyártott emlékekről van szó, bár ilyen is akad köztük, hanem a hétköznapok és az ünnepek kellékeiről, használati tárgyakról, eszközökről, a viselet darabjairól, a helyi kézművesség termékeiről. A Felföld anyagát az teszi különösen értékessé, hogy a vidék a szó szoros értelmében csak az 1930-as évektől vált ismertté az európaiak számára és éppen ezért még mindig az egyik legarchaikusabb területnek számít Pápua Új-Guineában. Az északnyugati partról származó gyűjtemény fő vonzereje számunkra a múlt század eleji Bíró-anyaggal való összehasonlítás lehetősége, a Sepik-vidéki gyűjtés pedig átfogó képet ad erről a hallatlanul izgalmas területről: olyan képet, amely eddig hazai gyűjteményeinkben ismeretlen volt. A sziget és népeinek őstörténete A világ második legnagyobb szigete, Új-Guinea, szigetként viszonylag rövid ideje létezik: geológiai történetének rövid ismertetése érthetőbbé tesz bizonyos későbbi folyamatokat. Az utolsó jégkorszak idején, mintegy 150.000 és 50.000 év között jött létre az a két nagy kontinentális tömeg, amely a mai Délkelet-Ázsia és Ausztrália elődjének tekinthető. A két kontinentális talapzat (self) egyike, a Sunda-self a mai Borneót, Szumátrát és Jávát kapcsolta a Maláj-félszigethez, míg a Sahul-self Ausztráliát kötötte össze Új-Guineával és az Aru-szigetekkel. A Celebes és Borneo közötti 40 kilométer széles és 1800 méter mély Makasszar-szoros lehetetlenné tette a közlekedést: ez volt az ázsiai és az ausztráliai eredetű állatvilág elkülönülésének fő oka. Bolygónk általános lehűlésével az északi féltekén fölhalmozódott a jég, s ezzel egyidejűleg a déli féltekén oly mértékben csökkent a tenger szintje, hogy a két self között szárazulatok jöttek létre, amelyeken keresztül az első emberek gyalog és csónakok segítségével átkelhettek. Új-Guinea első lakói részben Délkelet-Ázsia felől érkeztek: a sziget legnyugatibb területén és a partvidékeken telepedtek meg, illetve valószínűleg az akkor már lakott 4