Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

az edény elérte a kellő magasságot,a falát ujjal egybedolgozzák, elsimítják, néha kézfejjel, fa lapickával veregetve is. A „veregetős" technika lényege, hogy egy megfelelő méretű gömbforma agyagtömbből úgy alakítják ki az edényt, vékonyítják a falát, hogy a külső oldalát fa lapickával egy belülről ellentartott kemény tárgyhoz ütögetik. A belső „üllő" lehet a fazekas ökle, kézfeje, vagy egy sima kő, esetleg egy félgömbforma kiégetett agyagdarab. Az edény külsejét néha fényezik: sima kővel, kagylóval, kókuszdió-héjjal fényesre dörzsölik vagy más módon (applikált, bevésett, bekarcolt, körömbecsípéses, stb.) díszítik. Erre mindig az égetés előtt kerül sor, amikor még nedves, vagy miután pár napig száradt. Az edényt teljesen ki kell szárítani égetés előtt, különben a hőtől szétreped. Napon szárítják, esetleg beteszik a cölöpház alá, vagy a ház belsejébe: a nedves, páradús levegőben a szárítás néha csak napokat, néha hónapokat vesz igénybe. A kiégetés mindig szabad tűzön történik és nagyon gyorsan lezajlik: a faluban, a falu közelében vagy a parton raknak tüzet, miután az égetésre váró edényeket elhelyezték egy pálmalevél-tövekből rakott tartólap tetejére és ugyanilyen levelekkel, fadarabokkal körberakták őket. A nyílt tűzön elérhető hőmérséklet 900 C fok és 1000 C fok között mozog, ami egyben azt is jelenti, hogy az edények java nincs kellően kiégetve, s ezért enyhén porózus is marad. Az edények élettartama változó: néhol csak hónapokig használják őket, másutt éveket is kibírnak. A máz, amennyiben szükséges, rögtön az égetés után kerül az edényre, leggyakoribb a szágólisztből főzött kásaszerű anyag, de más növényi eredetű mázat is ismernek. A máz a főzésre szánt edényeknél fontos, a víztartó edények porózus fala a lassú párolgás révén jól hűti a benne lévő folyadékot. Festékként a sárga, a vörös és a barna árnyalatait, továbbá a fekete, fehér és ritkán a szürke színt használják: az első három szín a vastartalmú ásványokban fordul elő, okker formájában is, a fekete földből vagy agyagból, a fehér kagyló- vagy korallmészből készül. Kötőanyagként a kenyérgyümölcs tejszerű, ragadós nedve vagy a Cordyline fruticosa (bunkóliliom) és a Gnetum gnemon fűféle növény leveleiből préselt anyag a legjobb. A Sepik mentén csak kevés faluban készítenek agyagedényeket, amelyek tárolásra, főzésre, a ház díszítésére vagy tűzhelyként használatosak, de termékeik más árukért cserélve nagyobb területre is eljutnak és igen keresettek. Több legenda szól a különös megjelenésű Aibom edényekről. Főszereplőjük Kolimangge, az a nő, aki először formált edényeket az agyagból. Az edények olyan szépre sikerültek, hogy életre keltek, és mindenhová követték „teremtőjüket", még a piacra is. Amikor egy tabu áthágása miatt Kolimangge meghalt, az Aibom hegyen temették el, s vele együtt az edényekből is elszállt az élet. Az első fazekas szelleme viszont máig ott lakik, és néha, amikor a falubeli asszonyok agyagért mennek oda, egyikük másikuk edényeibe átad egy keveset a lelkéből, s ezekből aztán különösen szép darabok születnek. Az itteni gyönyörű, festett, bevésett és applikált díszű edényeket általában szertartásokon használják, s mivel az évek során kifakulnak vagy a füsttől beszürkülnek, időnként újrafestik őket. Emese gyűjteményében nem csak a Sepik-vidékről, de Pápua Új-Guinea más területeiről is találunk edényeket, így egy nagyobb, 5 edényből és tartozékaikból álló együttest a Huon-gulf vidékéről, ahol Bíró is gyűjtött. A Markham folyó felső folyásvidékének völgyében, Kaiapit közelében élő ausztronéz nyelvű Azera nép jól ismert fazekasságáról. Az agyaglelőhelyek a folyó délnyugati oldalán elterülő Kratke Mountains területén találhatók és a férfiak - mivel náluk ők készítik az edényeket - mennek el a nyersanyagért. A sötét vörösesbarna, homokos, enyhén kavicsos agyagot a nők készítik elő a felhasználásra, az edényt már a férfiak építik fel, a spirális technikát alkalmazva. Az edény falát a veregetős technikával fejezik be, végül a díszítés, 2-3 hét szárítás után szabad tűzön égetik ki. A tengerparton vagy a tengerhez viszonylag közel élő népek számára magától értetődő volt a rendkívüli formai változatosságot és szépséget magukban egyesítő csigák és kagylók felhasználása, akár természetes formában, akár nem kevés átalakítással. Amint a gyűjteményben is látható, sok esetben olyan csigák részeit fűzték fel ékszerként, melyeket a parton gyűjtögetve bárki találhat, így a Conus-fajok csigaházának felső, letörött és a hullámveréstől lekoptatott példányait, de ilyeneket maguk is csiszoltak. A Cypraeidae család (kauri-csigák) tagjai közül a Cypraea moneta, ahogy a neve is utal erre nem csak itt, de a világ más tájain is pénzegységként szerepelt, gyakran a Cypraea annulus (gyűrűs kauri) kíséretében. Ékszerként, díszítőelemként (pl. szobrok szemei vagy más, kihangsúlyozni kívánt részletei) való előfordulásuk szinte mindennapos. Hasonlóképpen használták a nassa (tambu)-csigákat is (Nassarius sp.): pénzként, ékszerként vagy díszí23