Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

üledékes kőzeteket (greywacke) találni. E bányák kőnyersanyaggal, illetve kész eszközökkel is ellátták a környező vidékeket, egészen a partokig, és termékeik eljutottak arra a területre, ahol hazánkfiai, Fenichel Sámuel és Bíró Lajos gyűjtött. Egy-egy nép a kőeszközöket vagy a készítésűkhez szükséges nyersanyagot bányászat, gyűjtés vagy kereskedelem útján tudta beszerezni. A bányászat külszíni fejtéssel történt, tűz és hideg víz, valamint kő- és faeszközök segítségével. Mindenütt, ahol a helyi kőzetek erre alkalmasak és könnyen hozzáférhetőek voltak, a gyűjtögetés bizonyult előnyösebbnek. A folyók, patakok medre, a morénák, kavicslerakódások kőzettanilag igen változatos összetételűek, s ezt a változatosságot látjuk viszont az eszközök nyersanyagában. A megmunkálás kezdeti szakaszában többféle technikát alkalmaztak a szükségnek megfelelően: ütögetést, retusálást és kalapálást. A csiszolás, polírozás minden esetben a legutolsó szakaszt jelentette. Egy-egy nyersanyagforrásnál több, különböző típusú eszköz is készült és a penge sokszor már késztermékként, a kereskedelmi utakon jutott tovább: a készítés, terjesztés és általában a használat is a férfiak „hatáskörébe" tartozott. A pengék elenyésző kivétellel (szertartás során vagy pénzként) nyelezve voltak, s az, hogy baltaként, fejszeként, illetve szalukapa (vájóeszköz) szerepben használták-e őket, a nyelezés módjától függött. Mivel a terület jelentős részén az „összetett" (forgatható), tatokba illesztett és a tatokkal együtt nyelezett forma a divatos, a kőpengék baltaként (ha a penge éle a nyéllel párhuzamos) vagy szalukapaként (ha a penge éle merőleges a nyélre) is egyformán kézre álltak. Az eszköz - az európai hiedelmekkel ellentétben - fegyverként csak vészhelyzetben jöhetett szóba. A kőbalta, szalukapa főbb felhasználási területei: ültetvényekhez erdő irtása, favágás, kerítés készítése, tűzifa-aprítás, házépítés, csónakkészítés, faragások durvább és finomabb kidolgozása. A pengéket állandóan élesítették, s ettől formájuk, ha nem is alapvetően, de változott, hosszúságuk és súlyuk pedig fokozatosan csökkent. A törött darabokat sokszor újra hasznosították, kisebb vagy más eszközzé (ütőkő) alakítva át őket. A buzogányfejek készítéséhez a legjobb nyersanyagot gyakran a patakmeder megfelelő nagyságú kövei közül választották ki és a lyuk kialakítását nem fúrással (noha ez ismert puhább anyagok esetében) hanem ütögetéssel végezték. Ehhez egy hegyes követ használtak - néha egy régi, törött kőbalta-pengét - mindkét oldalon, váltakozva ütögetve a követ, ügyelve arra, hogy a lyukak egyforma mélységűek legyenek. Amikor elérték a kellő mélységet - vagyis a két lyuk-kezdemény középen összeért, körkörös mozdulatokkal kitágítják a lyukat, egy koralldarab segítségével. A befejezett lyuk középen keskenyebb, mint a szélein („homokóra" alakú). A sikeres átlyukasztást követi a forma kialakítása előbb ütögetéssel, majd csiszolással, végül pedig a nyelezés egyszerűbb művelete. A buzogányt mindig fegyverként használták, közelharcban, állatokat sosem öltek meg vele és távolról sem hajították az ellenség felé. A gyűjteményben található „csillag" és „ananász" alakú buzogányfejek a kőmozsarakkal és mozsártörőkkel együtt Új-Guinea őstörténetének emlékei: ma már sehol sem készítik őket, egy részüket őseik hagyatékaként, szent kövekként őrzik. Régészeti datálásuk alapján jó néhány közülük akár párezer éves is lehet. Az ásványok, az agyag kerámiakészítésre és festékek előállítására volt alkalmas. A szigeten, ahogy Óceánia egész területén, nem ismerték a fazekaskorongot. Agyagedényeik készítésekor két fő technikával dolgoztak: az ősi, a pápuákhoz köthető spirális, vagy gyűrűs módszerrel és az ausztronéz népek által megismertetett és elterjesztett veregetős technikával. Bár ez utóbbit ma is főleg az ausztronézek partvidékeken és a szigeteken élő leszármazottai alkalmazzák elsősorban, a két típus keveredése is ismert. Agyaglelőhelyeiket nagy becsben tartják, nem utolsósorban azért, mert megfelelő agyagot nem mindenütt találni. Az agyagot az esős évszakban gyűjtik, amikor könnyebb kiásni: hegyes ásóbotokkal, újabban fémeszközökkel vágják ki a nem túl mély agyaggödörből, majd levelekbe csomagolva hurkolt szatyrokban vagy kókuszlevélből font kosarakban szállítják haza. Otthon megtisztítják a belekeveredett gyökerektől, korall-vagy kagylódaraboktól, kavicsoktól, - a művelet többnyire puszta kézzel, néhol szitával történik. Az agyag színe a benne lévő széntől és a vastartalomtól függ: a szürkétől a sárgán, vörösön, barnán át a feketéig mindenféle változat megtalálható. A Sepik-vidék bevésett mintákkal díszített edényeihez finomabb minőségű agyagot használnak, mint a főzőedényekhez, ez utóbbi enyhén kavicsos. A spirális technikával készülő edényekhez hosszú (50120 cm), 0,5-4 cm vastagságú hurkát sodornak az igénynek megfelelően, s ezt a hurkát tekerik fel folyamatosan egy kis, kerek alapra, szükség esetén újabb hurkával kiegészítve. A módszer változata a „gyűrűs", amikor egybefüggő gyűrűket illesztenek egymás fölé. Ha 20