Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

A Highlands (Felföld) népei A gyűjtemény felföldi anyagának legnagyobb része a Southern Highlands Province területén élő népek köréből származik, ezért az itt élő népcsoportokat mutatjuk be valamivel részletesebben. A Southern Highlands 26.600 km2-nyi területén 16 nagyobb etnikai csoport él, ezek 92 %-a jellegzetesen „felföldi": az 1400-2100 méteres tengerszint feletti magasságzónában elterülő nyílt füves térségeken, zártabb völgyekben, medencékben élnek. Az európaiakkal az 1930-as évek közepétől kerültek kapcsolatba: földrajzi elszigeteltségük és főleg a rendkívül nehéz terepviszonyok miatt mindmáig a kulturálisan leginkább hagyományőrző és leggazdagabb, legváltozatosabb vidékek egyike Pápua Új-Guineában. Egyes területei, így például a Hewák földje 1973-ig „zárt terület,, (restricted area) volt, ahová csak kormányzati tisztviselők léphettek be, fegyveres kísérettel. Az enyhe éghajlatú, maláriától mentes felföldi népek évezredek óta gyakorlott földművesek. Az erdőben irtásra kiszemelt területen a fák kivágása és a disznók ellen védő kerítés elkészülte után mindez főleg a férfiak feladata - a nők megtisztítják a talajt az aljnövényzettől és végül a férfiak segítségével vagy anélkül kis halmokat emelnek a dugványok számára. Sok helyütt, szintén évezredes hagyományok alapján vízelvezető árokrendszereket is építenek még az esős évszak beállta előtt: a viharosan lezúduló esővíz az árkokban gyűlik össze és nem mossa el a felhalmozott termőtalajt: szükség esetén pedig öntözésre is használják. Az árkokból kitermelt földet a csatornákkal határolt négyzetes, mintegy 3 négyzetméter területű ágyásokon osztják el: ide kerülnek az ültetni kívánt növények, elsősorban a legelterjedtebb termesztett növényük, a kaukau vagy édesburgonya. A gyomlálás, kertművelés és a betakarítás az asszonyok mindennapos munkái közé tartozik. Négy hónappal az ültetés után már kiszedhetik az elsőként beérett gumókat, s mivel a kisebbeket a földben hagyják érni, folyamatosan biztosítva van a termés hosszú hónapokon keresztül. A végső betakarítás után a felszedett édesburgonya indáit a kigyomlált gazokkal együtt az ágyások közepén kiásott gödrökbe dobják, majd egy idő után a komposztot betemetik a négyzetes ágyások széleiről középre dobott földdel és nagyobb kerek halmokat alakítanak ki belőlük. A következő években a jól fellazított, komposztált, szerves anyagokban gazdag talajban a dugványok jobban nőnek és az „ültető dombok" még legalább 4-5 alkalommal felhasználhatók. A viszonylag késői eredetű édesburgonya (csak a 16. századtól ismert errefelé) mellett termesztenek még káposztát, tárót, cukornádat, yamot és több európai növényt: hagymát, paradicsomot, babot, uborkát, sütőtököt is. A kertművelést jól kiegészíti a vadászat, és ahol erre lehetőség van, a halászat, illetve a gyűjtögetés, amely szinte mindenütt magától értetődő alaptevékenységnek számít. A házak közelében néhány állatot: disznót, esetleg kazuárt és a vadászathoz szükséges kutyát tartanak, de ezeknek a húsát jobbára csak az ünnepek alkalmával fogyasztják. Protein tartalmú ételeik inkább az elejtett oposszumok, patkányok, madarak húsából készülnek, és ide számítanak a különböző növényekben - így a szágóban - élő lárvák is. A gyűjteményben legnagyobb számmal képviselt két felföldi nép a Huli és a Mendi az itt leírt módon tartja fenn magát, valamennyien farmerek és életük jelentős részét a kertjeikben töltik. Településeik sem különböznek lényegesen egymástól: a Tari medencében és a közeli völgyekben élő, igen nagy létszámú (kb. 75.000 fő) Huli nép férfiai és asszonyai külön-külön laknak: a nők gerendákból, közvetlenül a talajra épített, kunai fűvel (Imperata cylindrica) borított tetejű házai a kertekhez és a disznókhoz közel találhatók, velük vannak a kisfiúk is 7-8 éves korukig, utána a lányok az anyjukkal maradnak, a fiúk pedig átköltöznek az apjukhoz. A férfiak házai előtt néha erős deszkakerítés áll, régebben a kerítés az egész falut védte. Az elkülönülés mértéke nagyobb, mint más népeknél: itt a férfiaknak akár külön kertjük is lehet és az ételüket is ők főzik meg maguknak. A főtt étel gyakran a mumu-ban (földkemence) készül, amint ez általános a felföldieknél. Viseletük és testdíszítésük alapján lehet leginkább megkülönböztetni őket szomszédaiktól: jellegzetes az emberhajból (saját haj vagy szakáll) készült félkör vagy háromszögletű „kalap", amelyet hétköznapokon és a félhold alakú, amelyet ünnepeken hordanak a férfiak. Halottaikat régen a talajszint fölött hegyes cövekeken nyugvó, kéregből készült koporsóba rakták, föléje kunai-fűvel borított tetőt építettek, ami védte az esőtől: ma már egészségügyi okokból a földbe temetnek, de a védő-tetőt megőrizték. Az özvegyasszonyok gyászuk jeléül szürke agyaggal kenik be testüket, hosszú, feketés-szürke fűszoknyát, nyakukban Jób könnyei magvakból fűzött láncokat, hátukon pedig régi, hurkolt bilumot viselnek. 14