G. Merva Mária - Horváth Lajos (szerk.): Gödöllő története I. A kezdetektől 1867-ig (Gödöllő, 2007)
A KÖZÉPKORTÓL A 18. SZÁZAD ELEJÉIG - Horváth Lajos: A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL BOSSÁNYI KRISZTINA FÖLDESURASÁGÁIG (1686-1737)
138 Z? Gödöllő lakossága telkes jobbágyokra, zsellérekre és jobbágyi rendű iparosokra oszlott vizsgált korszakunkban, valamint az olykor itt tartózkodó, itt lakó földesurakra. Az 1699-es megyei összeírás szerint a 89 családfőből 10 zsellér, aki egynyolcad telekhányadnál több föld megművelésére nem vállalkozhat, mert nincs hozzá tehetsége, igásállata, felszerelése stb., csak gyalogmunkára, kétkezi munkára vállalkozhat. Nem rendelkeznek még ilyen önállósággal sem a vejek, akik apósuk háztartásában élnek, az egyházfiú, aki amolyan templomszolga, a Gábor Péter zsellére, aki még a nevét is elveszítette, mivel más portáján, másnak a háta mögött lakik. Ugyanez vonatkozik a Polgár zsellére megjelölésre is, aki Oláh András polgár, vagy Ócsay István polgár háztartásához és udvara végéhez tartozik. Nem teljes rangú jobbágyok azok sem, akiknek keresztneve kicsinyítő képzővel ellátva tűnik fel: Lovász Marci, Rácz Jancsi, Tóth Jancsi, Török Jancsi ökrész. Végül Horváth Istók kuruc katona 1704-ben Gyurka szolgáját is magával vitte a seregbe. A lefelé már ekkor mélységesen tagolt paraszttársadalom fölfelé alig tagolódik. Feje a községbíró, hozzá tartozik a két esküdt (polgár), Samu deák valószínű az egyetlen a református papon kívül, aki írni-olvasni tud, ezért az írásbeli teendőket végzi a közigazgatásban, jegyzők ekkor még nincsenek. A jobbágyi elithez sorolhatók a parasztvármegye tisztjei és altisztjei, ameddig az intézmény létezett, kb. a 18. század közepéig. Szakmai szempontból a szántóvető telkesjobbágy, a szőlőkapáló zsellér mellett jelentős volt a parasztipar. A nevekből következtetve csizmadia, fazekas, kerékgyártó, kocsmáros, kovács, mészáros (Mészáros és Kaszap), molnár, pálinkás, szabó, szürszabó, szűcs, tyukász (Tikász) és varga mesterséggel foglalkoztak a faluban. Abból indultunk ki, hogy ekkor még a név és viselőjének foglalkozása nagyrészt azonos. Persze van kivétel, a gödöllői malmot Takács malmának hívják ekkoriban. Más források is bizonyítják, hogy malom működött a Rákos vizén, és szaporodóban voltak a pálinkafőző üstök Gödöllőn, serfőzde azonban nem volt, pedig a szomszéd falvakban az is előfordult. 1 7 Nagymérvű állattartásról kapunk képet a forrásokból. Az 1699-es összeírásokból borjúpásztor, csordás, juhász, lovász és ökrész községi alkalmazottakra vannak adataink. Az 1699-1703-as időszak gazdasági adataiból megismerhetjük az állat-létszámokat. Az 1703-tól adatolható sertés állományra nyilván kondás és csürhés viselt gondot. 1 8 A búza- és árpatermesztés fő ágazata mellett a szőlőművelés, a bortermelés volt a legdöntőbb. Négy év alatt a bortermés megkétszereződött, a legsikeresebb ágazat ez volt. A Margita déli, délnyugati lejtőin már 1699-1703 között felújították a középkorban is virágzó szőlőkultúrát Gödöllő, Szada és Veresegyház lakói. 1 9 Összességében azonban 1702-1703-ra megtört a kezdeti lendület és a számok tükre mérséklődő, csökkenő tendenciát mutat, még mielőtt a kuruc szabadságharc kitört volna és elérte volna Pest megyét. Az állatállomány csökkenése maga után vonta 17 HORVÁTH L. 1987. 183,200. 18 HORVÁTH L. 1987. 195, 200, 205, 215. 19 Á Gödöllőn átvonuló katonáknak már 1697-ben nagy mennyiségű bort adtak. HORVÁTH L. 1987.192.
