Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

tyát tartottak, íjjal vadásztak és egyre nagyobb szerephez jutott életükben a tengeri halászat s az ehhez szükséges csónakok építése. Alig 1000 évvel később már trópusi gyümölcsök és gumós növények is megjelentek az étrendjükben, szépen csiszolt kőeszközeikkel nagy faházakat építettek, ismerték már a fazekasságot is, volt szövőszékük, sőt, ekkor már nagy valószínűséggel tapát is készítettek. A jégkorszak végén bolygónk légkörének felmelegedése következtében a sarki jégsapkák elolvadásával megemelkedett a tengerek szintje és a hajózás fejlesztése szinte létszükségletté vált számukra. Ebben az időszakban - i. e. 2500 körül - vitorlával és a tengeri utakat jelentősen megkönnyítő találmánnyal, a vendéghajóval felszerelt csónakjaikkal az ausztronézek készen álltak a Csendes-óceán meghódítására. Taiwantól viszonylag gyorsan jutottak el Óceánia szívéig, Szamoáig (i.e. 1000 körül), megtéve közben legalább 7000 kilométert és elfoglalva a Fülöp-szigeteket, Kelet-Indonéziát, Észak-Borneót, Mikronézia egy részét és Melanézia szigeteit. Új-Guinea belső területein ekkor már rég a pápua nyelvcsalád nyelveinek őseit beszélő népek éltek, így az ausztronézek itt a partvidékeket népesítették be, hasonlóan egyes nagyobb melanéziai szigetekhez. Nyugat-Polinéziában, a Fidzsi - Tonga - Szamoa háromszögben egy viszonylagos „nyugalmi periódus" alatt hozták létre a Polinéziára máig jellemző kultúra alapjait, majd folytatták felfedező útjaikat Kelet-Polinézia felé, illetve északi és délnyugati irányban. Néhány szigetcsoportra több alkalommal is eljutottak gyarmatosító expedícióik: utolsó állomásaik egyike Új-Zéland volt i. sz.750 és 1200 között, - az út emléke máig nem fakult el a maori hagyományokban. (Bellwood, 1998. pp. 8-14.) A polinézek ősei már délkelet-ázsiai hazájukban is elsősorban kertművelők és tengerparti halászok voltak. Életmódjuk alapvető tulajdonságait mindmáig meg is őrizték. A tengeri hajózásban és a hajóépítésben való jártasságukat útjaik során tökélyre fejlesztették. Eszközkészítési technikájuk az európaiak megjelenéséig újkőkori szintű volt: eszközeiket, használati tárgyaikat kőből, kagylóból, tengeri és szárazföldi állatok csontjából és növényekből készítették, fémeket nem ismertek. Bár eredetileg gyakorlott fazekasok voltak, Polinézia területén megközelítőleg 1500 éve felhagytak a kerámiakészítéssel, - talán nem volt rá többé igény. Terjeszkedésük céltudatos és jól előkészített expedíciók sorozatából állt: a felderítő utakat követően a leendő gyarmatosok mindent magukkal vittek, amire az új környezetben szükségük lehetett: háziállataikat, termesztett növényeiket. Az új, általában lakatlan szigeten az otthonról hozott életmódot honosították meg, fokozatosan alkalmazkodva a helyi körülményekhez. A szigetvilág mai, egységes képe ellenére sok változatot felmutató volta az egyedi fejlődés eredménye. A polinézek fejlett társadalmi szervezete, falvaik rendezettsége, épületeik szépsége és célszerűsége az első európai utazókban általános meglepetést keltett és sokszor csodálatot váltott ki. A tapa készítésének mesterségbeli tudása az ausztronéz népek egyik délkelet-ázsiai eredetű öröksége volt. A legfontosabb nyersanyag, amelyből a tapa ma is készül, - a szederfa vagy papíreperfa - szintén ázsiai eredetű, s mint neve is utal rá, a papírkészítéssel áll kapcsolatban. A Kínában, az i. sz. 2. században kikísérletezett legkorábbi papírfajtát főleg ennek a növénynek a rostjaiból állították elő, más növényi rostok (kender), textilhulladékok és halászhálók felhasználásával. Maga a készítési technika is hasonló volt, s mivel nem csak az anyag, hanem a módszer is egyezik minden lényeges pontban, valójában a Dél-Kínában és Délkelet-Ázsia kontinentális területein több mint 5000 éves hagyományra visszatekintő tapa-készítést tarthatjuk a papírgyártás előfutárának.