Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

ken korábban „hiapo", Tahitin pedig „ahu" jelentette a mindenütt hasonló nyersanyagból és azonos technikával készült anyagot. A „kéregszövet" kifejezés, amely a korai néprajzi szakirodalom német „Rindenstoffe", angol „bark-cloth" vagy francia „étoffe d'écorce" hazai megfelelője, minden nyelven helytelen, mert - mint látni fogjuk - a tapa se nem kéreg, se nem szövet. A faháncsból készült anyagok központja Óceánia, elsősorban Polinézia, de ismert még néhány nagyobb elterjedési területe az ehhez kapcsolódó Indonéziában (főleg Sulawesin) és a távolabbi Dél-Amerikában, az Amazonasz-folyó vidékén, illetve Fekete-Afrika egy részén. A nyelvészeti és a régészeti adatok egyaránt alátámasztják azt az elméletet, amely szerint Óceániában - beleértve Melanéziát és ÚjGuineát - a korai polinéz népességhez köthető „Lapita-kultúra" hordozói terjesztették el mind a nyersanyagként szolgáló fafajokat, mind pedig a máig egységes készítési technikát, mesterségbeli tudást. Honnan jöttek ezek a népek, kik voltak és hogyan népesítették be a Csendes-óceán szigetvilágát? A kérdésre a pontosabb választ csak az utóbbi 10-20 év régészeti kutatásai adták meg, noha a polinéz népek eredete, elterjedése attól a pillanattól fogva a tudományos érdeklődés középpontjába került, amikor a 16. század elejei „felfedezést" követően a 18. század derekán az európaiak alaposabban megismerkedhettek velük. Polinézia (görögül: „sok sziget") területe mintegy 311.587 km

2, lakossága közel 6 millió: ebből mára alig 1 milliót tekinthetünk antropológiailag „igazi" polinéznek. A 180 millió km

2 területű Csendes-óceánban, a Hawaii-szigetek, Húsvét-sziget és ÚjZéland által határolt képzeletbeli háromszög alakú vízfelületen, több ezer kisebb-nagyobb szigeten élnek a polinézek. Polinézia lakói Melanézia (=fekete szigetek) és Mikronézia (=apró szigetek) lakóival együtt osztoznak ezen a hatalmas területen. A szigetek benépesülésének története szorosan összefügg a közeli kontinensek, Ázsia és Ausztrália, illetve Földünk második legnagyobb szigetének, Új-Guineának a történetével. Délkelet-Ázsia az az őshaza, ahonnan a vándorok az évezredek során többször is útra keltek: legkorábban Ausztráliát hódították meg a homo sapiens képviselői, megközelítőleg 128.000 évvel ezelőtt. Új-Guinea részben Délkelet-Ázsia felől népesült be 4050.000 éve, majd később Ausztrália irányából és 10-20.000 év alatt eljutottak a sziget belsejéig. (Newton, 1998. pp. 165-166.) A világtörténelem legnagyobb méretű népvándorlását azonban a Csendes-óceán szigeteit felfedező és meghódító ausztronéz népek hajtották végre. Az „ausztronéz" vagy „maláj-polinéz" kifejezés egy nyelvcsaládot jelöl. Akkor keletkezett, amikor az első európai hajósok, így Cook kapitány rádöbbentek, hogy Hawaiitól a Marquesas-szigeteken és a Társaság-szigeteken át egészen Új-Zélandig, illetve a Maláj-félszigeten is olyan nyelvet beszélnek az őslakosok, amely szókészletében, nyelvtanában rendkívül hasonló és egységes. A jóval későbbi nyelvészeti összehasonlító vizsgálatokból kideríthetővé vált a „nyelvi őshaza", vagyis az a viszonylag jól körülhatárolható terület, ahol ezek a nyelvek kialakulhattak és elterjedhettek. A nyelvi őshazát a régészeti kutatások kapcsolták össze az egykor itt élt népcsoportokkal, illetve az ezek hagyatékát képező régészeti kultúrákkal. Az ausztronéz nyelvek családja Délkelet-Ázsia őstörténetének egyik igen jelentős szereplője. A régészet és a nyelvészet a Dél-Kínában, 510.000 évvel ezelőtt meglévő rizstermesztő területeken, az ekkor itt élt népességében véli megtalálni az ausztroázsiai és a thai nyelvek közös őshazáját és elődeit. E népcsoportok közül az ős-ausztronéz nyelvet beszélők közel két évezreden át fokozatosan terjeszkedve meghódították a környező, akkor még gyér lakosságú vidékeket. Terjeszkedésük során, i. e. 3000 táján már eljutottak Taiwanra, ahol a rizs mellett már kölest is termesztettek, disznót, baromfit, ku-