Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

kevés kelmét kapnak azoktól a törzsektől és családoktól, akiktől függnek, kénytelenek a legkönnyedébben öltözni. A forró napon csaknem teljesen meztelenül járnak: az asszonyokon csak kis szoknya van, a férfiakon pedig egy ágyékkötő. Mivel az öltözet mindig kényelmetlen, főként pedig meleg égöv alatt, ahol egyértelmű azzal, hogy takarót takaróra raknak, a rangosabb asszonyok estefelé övig levetkőznek, s a felső testüket fedő ruhadarabokat éppolyan könnyedén dobják le, amilyen aggály nélkül szokták a mi asszonyaink nagykendőiket letenni. Mikor például a főnökök látogatóba jöttek hozzánk, noha csípőjükön tizenkét emberre való szövetet viseltek, testük többi része teljesen meztelen volt." (Cook,1962. P. 124) A tahiti maro - Hawaii malo, marquesasi hámi - a legegyszerűbb ruhadarab, és mint ilyen, ősi múltra tekint vissza. Az egyes szigeteken rövidebb, másutt hoszszabb tapacsíkot a férfiak hordták: az ágyékkötőt a lábuk között áthúzták, a derekukon körbecsavarták, majd az egyik oldalon rögzítették. A megfelelő szélességű és hosszúságú tapa este akár takaróként is szolgált. A női viselet, a téglalap alakú pareu hétköznapi használatra keskenyebb és rövidebb, ünnepekre szélesebb és hosszabb volt. A Társaság-szigeteken, így Tahitin férfiak is hordhatták, hasonlóan a „tiputa" nevű poncsóhoz. Hawaiin régen a malo nem csak a halandók, hanem az istenek viselete is volt. A tengervízben ragyogó fehérre áztatott malo-t Ku istennek ajánlották fel az új szent hely, a heiau felavatásakor: a női főnökök hozták karjukban az anyagot és a szertartás során ebbe csavarták az isten faragott képmását. Az isten ezt követően „jelenhetett meg" az őt ábrázoló faszoborban. Az újonnan elkészített tapát Polinéziában mindenütt a főnöki házakban tárolták hengerszerűen felcsavarva: némelyikük 100 méternél is hosszabb volt. Szükség esetén - ruha vagy takaró készítéséhez - elég volt levágni belőle egy darabot. A tapa viseletként és szertartásokon játszott szerepén kívül olyan prózai feladatokat is teljesített, mint nálunk a függöny: segítségével elválaszthatták egymástól a ház részeit, de díszíthették vele a padlót és a falakat, sőt, szúnyoghálóként is bevált. Az európaiak megjelenésével ruhaként - főleg a hétköznapi viseletben - megszűnt a tapa használata. Sok szigeten kipusztultak vagy elvadultak az ültetett és addig gondozott papíreperfák is, a technikai tudás gyakran az őslakókkal együtt halt ki. Még mielőtt ez bekövetkezett volna, volt ugyan egy átmenetinek mondható szakasz, amikor a helyiek még ragaszkodtak a háncsanyaghoz: ekkor született még néhány technikai újítás, átvettek néhány európai eszközt és a mintakincset „modern" elemekkel bővítették. Ezt követően azonban, főleg Polinézia keleti részén (Hawaii, Társaság-szigetek, Marquesas-szigetcsoport), ahol a tapa inkább az egyénhez, illetve az egyén társadalmi szerepéhez kapcsolódott, ez a szép hagyomány szinte teljesen elenyészett. Nyugat-Polinéziában (Fidzsi, Szamoa, Tonga) viszont, mivel a tapa léte elválaszthatatlanul összeforrott a társadalmi szokásokkal, elvárásokkal, máig töretlenül fennmaradt. A tapatekercsek értékét itt nem az anyag finomsága, szépsége, mintáinak gazdagsága, hanem a méretei, főleg hosszúsága adták: ezeket használták a falvak, törzsek közötti jó kapcsolatok, a barátság rendszeres ápolása érdekében rendezett csereünnepek alkalmával és az egyén vagy a közösség életében fontos események - születés, avatás, házasságkötés, temetés - szertartásos megünneplése során. Nyugat-Polinéziában korán felismerték a turistaipar lehetőségeit, s míg Kelet-Polinéziában az e célra felélesztett tapakészítés termékei elveszítették eredeti funkciójukat, átalakultak az európai ízlésnek és használatnak megfelelő tárgyakká: terítők, faliszőnyegek, irattárca stb., addig, noha ezek a típusok Nyugat-Polinéziában is jelen vannak, itt még mindig gyártják a helyi használatra szánt „vagyontárgyakat".