Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
anyag még nedves volt, a sulykoló egyik, mintásra faragott oldalával ütögettek a tapába. Egyedi technikai fogás volt a kétoldalú kapa előállítása: a festett darabot egy vagy több festetlenre helyezték és így sulykolták össze. A termék erős, tartós és majdnem vízhatlan lett: főleg a „kapa moe" vagyis az alvásra használt takaró készült ily módon. Másutt szintén csak ritkán előforduló helyi sajátosság, hogy a félkész vagy teljesen kész anyagot különböző növények kivonatával illatosították. A „kapa" készítését közel 100 éves szünet után a hawaii asszonyok élesztették fel, ellesve tongai, szamoai és fidzsi társnőik tudományát, tanulmányozva a múzeumi darabokat és kikísérletezve az egykori módszereket. (Neich és Pendergrast, 1997, pp. 91-92) Fidzsi a következő állomás: a tapa - fidzsi nevén „masi" - szinte kivétel nélkül a papíreperfából készül. Bár a hagyományos öltözet - masi vulavula mindig fehér volt, ismerték a mintásat is, sőt, talán ők alkalmazták Óceániában a legváltozatosabb díszítőtechnikákat. A mai turistaiparban ma is a masi az egyik legkeresettebb árucikk, - nem véletlen, hogy a múzeum polinéziai gyűjteményében innen származik a legtöbb darab. A fehér alapon barna és fekete mintás masi kesa motívumait banán vagy más szélesebb levelű növények leveléből vágták ki: manapság a vastagabb és tartósabb röntgen-filmet használják e célra. A fehér felületre tett levélen a kivágott mintát dörzsölik be a festékkel. Ezt a technikát más szigeteken nem alkalmazzák. Bár erre utalást egyetlen, a tapával foglalkozó könyvben sem találtam és nem is jártam Fidzsin, a múzeumi anyagot tanulmányozva kikövetkeztettem az ehhez a technikához köthető, megelőző fázist. Ennek lényege, hogy a kívánt mintát, mielőtt rárajzolnák a röntgenfilmre, elkészítik papírból, a gyermekkorunkból ismert módon: a leendő minta nagyságának megfelelő méretű négyzetes vagy téglalap alakú papírt többszörösen öszszehajtjuk, majd ollóval itt-ott kivágunk az összehajtott élekből egy-egy darabot, esetleg kerekre vagy cakkosra vágjuk a szélét. A papírt szétbontva és kiterítve a kaleidoszkóp mintáihoz hasonló virágot, csillagot vagy más ábrát kapunk. Mivel néhány fidzsi tapán feltűnt a minta ismétlődése és a mintán belüli részletek teljes azonossága, illetve az eltérések azonossága is, megpróbáltam néhány motívumot elkészíteni. Az eredmény egyértelművé tette az előzetes papírminta készítésének létét. Az így készített sablont rajzolták körül majd vágták ki a filmen: a levél könnyen törik, szakad, a film alig hajtható, ezért volt szükség a nyilván az európaiakkal megjelent papírra - és a nők találékonyságára. A szigetlakók ismerik az összes, eddig felsorolt díszítési technikát: a kézi festést, a bambuszból készült pecsételőket és faragott, hengeres testű „pecsételőt", a nyomódúcos, sőt a füstöléssel való színezést is. Fa sulykolóik („ike") szintén nagy változatosságot mutatnak: négyszögletes és ovális keresztmetszetű, de háromszögletű is található közöttük. A módszerek és a minták óriási gazdagsága a szigetcsoport földrajzi, néprajzi helyzetéből, történelméből fakad: ezen a területen találkozott és keveredett Melanézia és Polinézia népessége, melyek a fidzsi kultúrára mindkét irányból rányomták bélyegüket. A közeli Tonga és Szamoa kultúrái sem hagyták érintetlenül szomszédjukat, ahogyan később az európaiak - elég vegyes - kultúrái sem. A díszítéshez használt színeket részben az eddig megismert növényekből, részben eddig Ismeretlenekből állítják elő. A vörösesbarnát például a „kesa" nevű (Elaeocarpus pyriiformis) fából, a különlegesnek számító füstöléshez pedig a bunkóliliom vagy dracaena (Cordyline terminális) cserje magas cukortartalmú gumós gyökereit égetik. Ezt a növényt Óceánia-szerte a gonosz szellemek elűzése, távoltartása érdekében ültetik a szentélyek és a lakóházak köré. A masi kesa kézzel festett mintáinak külön érdekessége, hogy régen következtetni lehetett belőlük a készítés helyére s ezen keresztül akár az anyagból készült öltözék viselőjének társadalmi hovatartozására is. (Clunie, 1986. p. 126)
