Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
jesen telítetté válnak. Ekkor a szigetlakók teljesen kisajtolják a leveleket. A fiatalemberek ebből a célból nagytömegű mut készítenek elő, melyet foguk vagy két kis bot között tisztítanak meg, míg zöld héja és az alatta levő lisztszerű anyag eltűnik, illetőleg lehámlik, s nem marad más, csak egy áttetsző rostháló: ebbe csavarják be a ti leveleit, majd a leveleket sajtolják, s így folyadékot nyernek. Mivel a levelek maguk csekély nedvtartalmúak, csak azt adják ki, amit felittak. Mikor az első nedvet tökéletesen kisajtolták, újra átitatják a leveleket, s mindaddig folytatják ezt a műveletet, míg az áthatoló folyadék már nem kap színt: a ti leveleit végül eldobják, de megőrzik a mut, mely erősen magába itta a színt, s az anyag festésekor úgy lehet használni, mint a kefét. A kisajtolt nedvet banánlevelekből készült apró edényekben fogják fel. Könnyű anyagaiknak többnyire csak szegélyét festik, egész felületét csak a vastagabbaknak, csupán az egyik oldalt kenik be, mint a festményeknél, noha láttam olyan könnyű kelmét is, amelyet teljesen megmártottak a folyadékban; de ennek színe sohasem volt olyan csillogó, mint azoké, melyek az előbbi eljárás szerint készültek. Ehhez az eljáráshoz általában a ti levelét használják, amelyből a legszebb színt lehet elérni, tudnak azonban vöröset előállítani fügéjük nedvéből, melyet a kunkor egy taeyonunak nevezett fajával, a szulákkal ( Convolvulus brasiliensissel vagy polucéval) és az ebua nevű egyik Solanum-fajjal vegyítenek. Ezeknek a növényeknek különféle vegyítése, illetőleg az alkalmazott adag különbsége több színárnyalatot hoz létre, s egyik szebb a másiknál. A festés szépsége azonban nem tartós: valószínű, hogy megfelelő kísérletek után módot lehetne találni arra, hogy állandóbbá tegyék... ...a nők, akik a kelme készítésével vagy feldolgozásával foglalkoznak, ezt a színt gondosan megőrzik díszként körmükön és ujjukon, ahol teljes szépségében látható." (Cook, 1962. pp. 139-140) A többi szín, illetve festék előtt ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről az említett növényekkel: A hengeres törzsű fa, a mati (Ficus tinctoria) a szakadékokban és a nedves, párás völgyekben él, gyökereivel a sziklákhoz tapadva. Levelei nagyobbak, mint a banyané, fája szintén sárga és ugyanúgy gazdag tejnedvekben. Gyümölcse, a „füge", zöldes folyadékot tartalmaz, amely a tou (Cook naplójában: „ti") vagyis latin nevén Cordia subcordata (nem Cordla Sebestana, ahogy - tévesen - állította) friss leveleivel a leírt módon elegyítve szép, vörös színt ad. A délkelet-ázsiai tou (Hawaiin kou, Szamoán tauanave) rövid törzsű, zömök, szürke, ráncos törzsű fa: legjobban a tengerparton érzi magát. Levelei elég nagyok és szívalakúak, narancssárga virágjából gömbölyű termés fejlődik, benne pici, olajtartalmú, ehető maggal. Nagyon kemény, barnás színű, szép erezetű fájából dobokat és tálakat készítettek, ma is a fafaragók és bútorkészítők kedvence. A sásfélék családjába (Cyperaceae) tartozik a mo'u (Cook: mu): több fajtáját is használták szűrőként a kava, a kókusztej vagy a gyógynövényekből préselt levek előállításakor, és mint láttuk, a festékekhez is. (Pétard, 1986. p. 115) A háromszögletű, igen rugalmas és ellenálló szárakból csíkokat hasítanak, majd folyóvízbe áztatva szétmorzsolják őket, hogy felszabaduljanak a rostok. A hálószerű rostokat keresztben egymásra téve kész is a szűrő. A burgonya rokona az inkább cserjeforma Solanum centifolium, melyet Cook ebua néven említ, a „taeyonu" - Tahitin ma tahinu a neve - (Tournefortia argentea) pedig a korallszigetek legjellegzetesebb, kisebb méretű fája, melynek minden részét ezüstös piheszőr borítja. A Convolvulus brasiliensis vagy C. poluce (Tahiti „eurhe") a nálunk is elterjedt kúszónövény, a szulák egyik fajtája. A vörösön kívül a másik kedvelt szín a sárga volt, - Cook erről is beszámolt: „A sárga festéket a nonónak nevezett Morinda citrlfolla gyökerének kérgéből készítik. Előbb lekaparják és vízbe szórják. Miután egy ideig ázott, a víz megszíneződik, s ebbe az oldatba mártják a festendő kelmét.
