Nagy Ildikó: Szobrászok a gödöllői művésztelepen (Gödöllő, 2003)

is sikere volt, sokat reprodukálták egyes darabjait, ma azonban csak fotókról ismerjük, valóságos hatásuk nem ítélhető meg. Ahogy a fejet és az arcot - esetlegesen a hozzá kapcsolódó kezet - egy-egy élethelyzet, lelkiállapot kifejezőjévé tette, ugyanúgy vált egy-egy fogalom, szituáció hordozójává a női test is. A 20-as évek második felében készült kisbronzai - aktok vagy drapériás alakok -, a Titok, a Vágy, az Ébredés (1923), a különféle l/énusz-variációk és Danaída-váhozatok nőalakjain a kemény, klasszicista formálás ellentétben áll az irreális mozdulatok pátoszával és a szenvedélyes arckifejezéssel, amelyet azonban megerősítenek a teljesen autonóm módon kavargó drapériák már-már manierista arabeszkjei. A Sidló-féle klasszicitás különbözik a kor magyar szobrászaténak római iskolás, hűvös klasszicizmusától (Pátzay, Ohmann stb.), akár vonzóbb, akár nem, de mindenképpen izgalmasabb nála. Kisbronzait gyakran aranyozta, vagy kerámia változatot is készített belőlük, ugyanazt a figurát (például a Vágy című szobrot) akt és drapériás változatban ís megmintázta. - talán azért, hogy hatásukat kipróbálja, talán azért, hogy a különféle igényeket kielégítve művei egyaránt helyet találjanak az elegáns vagy a szerényebb, de egyaránt konzervatív ízléssel berendezett otthonokban. Az 1930-as években fordulat következett be művészetében. Újfajta kompozíciók jelentek meg, stílusa pedig közelebb került Mestrovic stilizálási módjához. A háromfigurás Imádkozok és Búcsúsok egymás párdarabjának tekinthetők. Különösen szép az Imádkozok (1936), melyben az ismétlődő alakok egymásutánját finoman megtörik az eltérő kar- és kézmozdulatok, az alig különböző fejfordulatok és drapéria redők. A pátosz és a gesztusok visszafogottak, a hatás fő eszköze a szobrászi tömeg és annak ritmikus tagolása. Finom stilizálás és visszafogott pátosz jellemzi a Léthe vize című szobrát is (1934). Lét és nem-lét határán a lélek - mielőtt inna a felejtés vízéből - egy pillanatra még visszaretten. A téma inkább a századfordulóra jellemző semmint az 1930-as évekre, a szobor talán ezért is került bele a szecessziót tárgyaló könyvekbe. Sídló a Györgyi Kálmán emlékkiállításon mutatta be, lehet, hogy ezzel függ össze a témaválasztás. Szobrainak egy csoportja olyan női mellkép, amelyen a kéz is rajta van, esetleg egy hangszert tartva {Zene), vagy az asszony alak kisgyermeket ölel magához (Anyai szeretet, 1935), illetve a gyermek karolja át anyját (Anya gyermekkel, 1934). Ennek a típusnak egyik legérdekesebb darabja a Géniusz címet viselő szobor, melyet Emlékezés címmel állított ki 1943-ban. Pontos évszámát nem tudjuk, de biztos, hogy a késői művek közé tartozik, még ha megtévesztő módon a szecesszió bizonyos jegyeit viseli is magán. Jellegzetes maga a póz: a lehunyt szemek, az átszellemült arc, a félrefordított fej és a torzó elvágása. Mindez visszautal a korai Carla-portréra, de ezekből a vonásokból már nem egy személyes arckép, hanem egy elvont ideálkép bontakozik ki. Ezeken a mellképeken és néhány hasonló késői művén Sidló megteremtett egy szép és személytelen nőtípust (egyenes orr, mandulavágású szem, hangsúlyosan ívelt szemöldök, félrefordított fej, hullámos, hátrafésült, stilizált haj), melynek megformálása dekoratív és hűvös, miközben maga a téma érzelmes, a mozdulat akár szenvedélyes is lehet. Érdemes lenne egyszer végig gondolni, hogy mennyire függ ez össze a művész személyiségével vagy a kor nőídeáljával, amelytől a művészet sosem tudta függetleníteni magát. Az 1930-as évek emlékmű-megbízásai közé tartozik a balassagyarmati Madách-szobor (a pályázatot 1935ben nyerte meg, a szobrot 1937-ben avatták fel), és a Szent István jubileumra készült székesfehérvári Szent István emlékmű. Ezek a szobrok jól szemléltetik Sidló kitűnő érzékét a szilárd kompozíció és a monumentális forma iránt, azt a perfekt szakmai tudást, amellyel a korszak egyik reprezentáns művésze lett. Mind Moíret, mind Sidló pályája összefonódott a gödöllői művészteleppel. Korai műveik a magyar szeceszsziós szobrászat jelentős alkotásai, amelyekben a korra és a stílusra jellemző átszellemítettséget és stilizálási módot a mintázás érzékenységével, az anyagok érzékletes szépségével párosították. Az a spiritualizmus, ami a gödöllői életet és művészetet áthatotta, az első világháború után már talaját vesztette. Az új helyzetre mindketten másként reagáltak. Moiret egy eklektikus, misztikus filozófiát és azon alapuló művészetet teremtett, amely csak egy utópikus városban talált helyet magának. Sidló a személyesség visszaszorításával egy kemény, tartózkodó formavilágot alakított ki, amely megfelelt a társadalom igényeinek, és ezáltal fényes karriert futott be. Nagy álma azonban - a magyar őstörténet és mondavilág feltámasztása - ugyanolyan utópikusnak bizonyult, mint Moiret városterve. (Ezúton köszönöm meg dr. Undi Flóra, Földes Mária és dr. Geller Katalin segítségét. A tanulmány az OTKA T 034701 sz. kutatói program támogatásával készült.) 17