Gellér Katalin - G. Merva Mária - Őriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői művésztelep 1901-1920 - The artist's colony of Gödöllő (Gödöllő, 2003)

GELLÉR KATALIN: ÚJÍTÁS ÉS TRADÍCIÓVÁLLALÁS

Az alapító mesterek a 20. század legelején aktív részesei voltak a korabeli művészeti és közéletnek. KörösfőiKriesch Aladár és Nagy Sándor 1907-től a MIÉNK és a Magyar Akvarell és Pasztellfestők Társaságának alapítói közé tartoztak. Moiret Ödön és a Gödöllőn tanuló fiatalok, Mihály Rezső, Remsey Jenő A Kéve kiállításainak résztvevői, illetve a társaság tagjai voltak. A bontakozó avantgárdtól ellenben mereven elzárkóztak, s velük szemben hozták létre 1913-ban a hagyományőrző Céhbeliek Társaságát. A megélhetés nehézségei, vagy a fővároshoz kötődő megbízatások miatt korán, már 1910-től megindult az elvándorlás. A világháború alatt megcsappantak az állami megrendelések, s megfogyatkozott az az egyébként is szűk polgári réteg, amelyik a műhelytől vásárolt vagy rendelt. A telep egyik alappillére, Belmonte Leó a háború kitörésekor visszament Franciaországba. Többen bevonultak, Freeskay Endre hazatérve a lipótmezeí elmegyógyintézetben halt meg. Körösfői-Kriesch hadifestőként tevékenykedett néhány hónapig. 1920-ban, egy budai szanatóriumban bekövetkező halálával a telep első és legfényesebb korszaka lezárult. Ha nem is a korábbi hatókörrel, a telep szellemiségének fennmaradását a továbbra is Gödöllőn maradó Nagy Sándorék és Remseyék biztosították. Remsey Jenő és Zoltán 1924-ben megalapították a Sprirituális Művészek Szövetségét, míg a gödöllői telep monumentális tervezői tevékenységéből a klasszikus technikákhoz való hűséget a Körösfői-Kriesch-tanítványokból 1920-ban alakult Cennini Társaság vitte tovább. A szövőműhelyben Nagy Sándorné vezetésével tovább folyt a munka. Nagy Sándor a művésztelep megszűnése után még kiemelkedő művek sorát alkotta; a pesterzsébeti freskókat és kiteljesedett szürrealisztikus-szimbolikus formanyelve. ÖSSZEGZÉS A gödöllőiek 1900 és 1907 között forradalmian új társadalmi és esztétikai eszméket képviseltek, s az Arts and Crafts mozgalom példájára a helyi tradíciókból, építési stílusból és hagyományos anyaghasználatból kiinduló tervezés képviselői voltak. Az ideális múltkép dekoratív megfogalmazásában 1910 körül hangsúlyváltás következett be, a geometrizáló formálás Bécs vonzásának a felerősödését mutatta. A művésztelep alkotói gondolati tartalmakat, etikai elveket megfogalmazó képi univerzum létrehozására törekedtek. A népművészeti és zsáner-motívumok ornamentalizálásával feldolgozott történeti és mitikus témájú műveikben a regionális szecessziók minden jellegzetessége fellelhető. Visszatekintve úgy tűnik, hogy a társadalmi cselekvésvágy, életreform-ideák ellenére, a magyar szecesszió tudatos programépítőinek műhelye, még ha fából ácsolták és népművészeti motívumokkal borították is, törékeny üvegház volt, mint a bécsi. Ma a művészetek közötti szabad átjárást megvalósító alkotásaik állnak az érdeklődés középpontjában, valamint az életet és művészetet szorosan öszszekapcsoló, alternatív utakat kidolgozó életfilozófiájuk, mely szerint az alkotás a megismerés egy formája, a belső fejlődés egyik állomása. Bár a világmegváltó elvek, mint mindenütt, életreform eszmékké szelídültek, s az életmód természetes részeivé váltak, az élet minőségét megemelő reformok etikai-emberi dimenziója példaértékűnek tekinthető, még akkor is, ha velük a 19. század zárult le utópikus társadalom- és művészetszemléletével együtt. A „gödöllői mítosz" hosszú továbbélésének okát Remsey Jenő György visszaemlékezése fogalmazta meg a legplasztikusabban: „Mikor én 1909 késő őszén első ízben Körösfői Aladár portájának kapuján beléptem, olyan szellemi atmoszféra fogadott, amelynek hatását még ebben a pillanatban is lelkemnek minden ízében érzem. [...] Egy széles és tágas ebédlőbe léptünk, amelynek hosszú faragott diófa asztala körül vagy másfél tucat mosolygós arcú családtag ült: a mester felesége, gyermekei és az akkor már hét éve működő művésztelep köré csoportosuló ifjak és ifjú nők. A tejes korsókkal, gyümölcsös kosarakkal, vajjal, dióval és mézzel dúsan megrakott asztalnál, mint egy nagy embercsalád, úgy ültek Aladár mester kis és nagy gyermekei. A csillogó szemek mind rám szegeződtek, s én megilletődve ültem le a nagy terített asztal mellé. Leültem és éreztem, hogy én is családtag vagyok."

11

0