Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Emlékezés. Pálinkás Istvánra 1931-1996
Emlékezés Pálinkás Istvánra 1931-1996 P álinkás atya életéről és munkájáról már többször írtam az ausztrál és a magyar lapok hasábjain. Nem gondolva akkor arra, hogy hamarosan haláláról is hírt kell majd adnom. Nemcsak egy honfitársamról van szó, hanem közeli barátomról és küzdőtársamról, akivel egyidőben, egy területen és azonos körülmények között végeztük nehéz munkánkat. Afrikában kezdődött 1972-ben. Fiatal missziós papként helyezték első állomáshelyére a kongói Pellendekbe a megromlott hitvilág rendbetételére. Én ugyanabban az évben a szomszédos ugandai karamodzsáknál néprajzi gyűjtőmunkát végeztem. Ez a különleges és nem könnyű feladat hozott össze bennünket egy életre. A határerdőség tisztásán leltem rá egy csapat hancúrozó gyermekre és amikor elhaladtam mellettük, egy érces hang köszöntött. Ekkor ismerkedtem meg Pálinkás Istvánnal. Nagy öröm volt mindkettőnknek a két megszállott magyar találkozása egy ilyen eldugott, őserdei tisztáson Afrikában. Bemutatkozásunk során elmondta, hogy 1931ben az érsekújvári járás Udvard községében látta meg a napvilágot. Már fiatal korában elhivatottságot érzett az emberiség keresztény hitének a gondozására, abban is a legalsó fokról induló missziós hivatásra. Ezért a teológia elvégzése és pappá szentelése után nem kultúrvilági plébániát kért magának, hanem az igen nehéz és szegényes missziós beosztást. Ezzel gyermekkori álmát is megvalósította, hogy világcsavargó legyen és ezt negyven éven keresztül végezte, az utolsó húszban már betegen, de a reá bízott feladatot mindig teljesítette. Kapta az újabb és egyre nehezebb feladatokat, míg egyszercsak Pápuaföld hegyi ösvényén az utolsó szilveszteri hálaadó Isten tiszteletre indult, melyet a hegyi törzseknek akart bemutatni. Missziós paptársai azt mondták, hogy mindnyájuknak megtiszteltetés volna, ha ilyen végben részesülhetnének, mint Pálinkás atya, hogy hivatása teljesítése közben éri a halál. Nem beszélhetünk könnyű életkörülményekről vele kapcsolatban, hiszen válogatás nélkül vállalt minden munkát, nem különcködött, mindig elfogadta azt a körülményt, amit az adott helyzet kínált. Ette, ami éppen volt vagy amit kapott, legtöbbször a földön aludt, a szabad ég alatt. Az írásos dokumentumok alapján még csak hatvanöt éves, de a trópusokon tevékenykedők számára van egy íratlan szabály, mely szerint itt minden év duplán számít. így Pálinkás atya éveinek száma is megduplázható, és ezek szerint már kilencvenöt éves, ami könnyebben el is fogadható. De nem is az évek voltak a döntőek, hanem a betegsége, ami sajnos a mai napig nem gyógyítható, és ez a malária. Nagyon hamar megismerkedett vele. A kongói terület, ahol elkezdte a munkát, bőségesen osztogatta. Ott kapta az első fertőzést, a malária tropikánát. Majd ez bővült a pápuaföldi áthelyezésnél szerzett malária tetrinával. így megduplázódott a szervezetére nehezedő teher. Ezt látva, felettesei áthelyezték Ausztráliába, egy jóval könnyebb területre. Adelaide körzetben kultúrkörülményeket teremtettek számára, s főként orvosi felügyeletet. Ez azonban nem elégítette ki, fárasztotta a kényelem, meg nem ezért jött erre a területre. Az első adandó alkalommal felcserélte a jól felszerelt adelaide-i parókiát a primitív, mostoha körülmények között élő, a kultúra perifériáján küszködő, pápuaföldi hegyi törzsekkel. Szavait idézve: "egyetlen munkanap közötEMLÉKEZÉS
