Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Magyar család tragédiája. Évenként lezuhan egy gép
Magyar család tragédiája Évenként lezuhan egy gép f gy budapesti magyar család Amerikában élő leszármazottairól van szó, akiket munkaviszonyuk több évre Pápua Új-Guineához kötött. A család megrázó történetét Appenzeller Salvius, negyven éve a Sepik területen dolgozó missziós atya mesélte el. 1968 karácsony és újév között történt. Az amerikai Newman család feje Közép-Pápua hegyvidékén teljesített fontos hivatali megbízatást. Amikor csak tehették a családtagok, hazautaztak Amerikába. 1968-ban azonban, amikor elérkezett a nagy év végi pihenő, úgy döntött a családfő, hogy egy másik baráti család meghívásának tesznek eleget és a karácsonyt fent Észak-Új-Guineában, Djajapurában töltik. A hegyi terület missziós telepének közelében volt a rövidtávú repülőtér, ahol a kis gépek lefel szállhattak, átlagban négy-ötszemélyesek. Nekik sem került nagyobb, annak dacára, hogy heten voltak, de mivel kicsik a gyermekek és a szülők sem nagy termetűek, így az ötszemélyes gépben elfértek, igaz, csak úgy, hogy a tízéves Paul az ülések háta mögötti csomagtérben kapott helyet. A pilóta minden nehézség nélkül felemelkedett a rövidre szabott kifutóról és irányba állította a kisgép orrát. Djajapuráig csak egyszer kívánta megszakítani az utat üzemanyag vétele miatt, de az már nagyobb és könnyebb reptér, mint ahonnét elindultak. A látási viszonyokkal sem volt semmi probléma, szép idő ígérkezett annak ellenére, hogy felhőfoltok borították az eget, de ez megszokott látvány egész éven át Pápua Új-Guinea szigetvilágában. Még az időnkénti villámlások sem jelentenek feltétlenül rosszat. Csak egy dologgal nem számolt a pilóta, hogy az előző napi esőzéstől keletkezett reggeli pára valamilyen oknál fogva nem tudott magasabbra emelkedni úgy, mint máskor, és éppen a gép útvonalát és látómezejét takarta. Még abban reménykedett, hogy hamarosan kijut belőle, de reménye szertefoszlott, mikor még sűrűbb felhőkbe került, és rádöbbent, hogy vakon kell vezetnie, hiszen mindkét oldalát négyezer méteres hegyoldalak takarják. Rögtön kérte rádión az irányítási segítséget, az egyre sűrűsödő villámlások azonban nagyon zavarták. A megadott koordináták szerint vezette gépét, de egyre sötétebb foltok kerültek a gép előterébe, s attól tartva, hogy sziklafalnak ütközik, elfordította a gépet. így lavírozott már jó ideje, mikor egy egészen sötét felhőbe keveredett, és végképp elvesztette a gép irányíthatóságát. A rádió egyfolytában recsegett, semmi érthető szót nem tudtak kivenni, a szülők is megrémülve vették tudomásul tragikus helyzetüket, a remegő gyerekek is csak a szülőket figyelték. Paul szólalt meg elsőnek, apu szálljunk már le, mondta szinte követelően, jól van, fiam, leszállunk, csak maradj csendben, ne zavard a pilóta bácsit. Ez volt az utolsó beszélgetés az apa és a kis Paul között, mert a következő pillanatban egy nagy csattanással a hegyoldalnak ütközve, szárnyaszegetten csapódtak egy nagy fa törzsének. A gép kettétört, hátsó fele egy bozótosban landolt, az első rész üzemanyagtartálya felrobbant, pillanatok alatt tűztengerré változtatta a nagy fa környékét. A kis Paul, a távolabbi hátsó farokrészben, aránylag sértetlenül nézhette végig szülei és testvérhúgai tűzhalálát. De nemcsak ő, hanem a környékben lakó kannibál törzs néhány tagja is láthatta az égből pottyanó tűzmadarat, amiben mindenki elégett, csak a kis Paul nem, és ennek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy magukkal vitték a főnöki kunyhóba. A törzs varázslója is égi jelnek vette az életben maradt gyermeket, és javasolta, hogy meg kell tartani a törzs védelmezőjeként. Ennek megfelelően a törzs festő embere a törzsi szokásnak megfelelően beszínezte a gyermek testét, arcát és haját. Ettől a perctől kezdve a kis Paul mint törzsi istenségi ranggal felruházott személy járkálhatott közöttük. Mindenben a kedvét keresték és elhalmozták a legfinomabb falatokkal. PÁPUAFÖLD
