Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Kerua koporsója. Vidám fordulat

eltűnésünkkel. Ezért is jött a nagy lélegzetvétel. Csendes, kihalt területen poroszkálunk, szó szerint, mert az eredeti utat már rég benőtte a bozótos. így csak Pista érzékére volt bízva, hogy jó irányba megyünk-e. Senki földje ez a terület, a hosszú évek óta tartó harcok kihalt bozótossá varázsolták. Az első lakott terület kunyhóit csak kiégett, fekete, kormos gerendák jelzik, ezekről lehet tudni, hogy valaha emberlakta település volt, még az állatvilág is eltűnt a környékről. Tovább botorkálunk a képzelt úton, már legalább egy órája, mikor kutyaugatást hallunk, ez már jó jel, mert ahol kutya van, ott embernek is kell lennie. így is volt, kis idő múlva feltűnt a kutya és előjött a gazdája is, egy középkorú asszonyság, ő már integetve, mert tudta, hogy a motorzúgás csak a togobai pap kocsijától eredhet. A motorzúgásra máshonnét is jöttek, de csak asszonyok, körülbelül hatan voltak. Hol vannak a férfiak meg a gyerekek, kérdezte Pista. Az asszonyok egymás szavába vágva hadarták, hogy többet megöltek a dzsikák, de többségük a hegy túloldalára menekült, és a férfiak magukkal vitték a gyerekeket is. Csak ők maradtak itthon, hogy vigyázzanak az állatokra, a házra meg a termésre. Nehéz az életünk, panaszolja az idősebbik asszony, állandóan rettegésben élünk, hogy ha a férfiak hazamerészkednek, akkor elfogják őket, és szörnyű sors vár rájuk. Mi még csak megvagyunk itthon valahogy, de nem engednek a házon és telken kívül máshova, hogy ne vigyünk hírt meg ennivalót az embereknek. Rendben van, mondja Pista, akkor mi sem megyünk tovább, hanem itt mondok szentmisét a távollevőkért, hogy egészségben és békében térjenek haza. A dzsika törzsiekkel is beszélni fogok, és igyekszem jobb belátásra bírni a vezetőiket, vagy megtudni, hogy miért hajlandók békét kötni és az öldöklést befejezni. Ennek sikeréért fogok imádkozni. A helyeslő asszonyok segítségével, a Suzukiban hozott kellékekkel felkészült Pista a szabadtéri szentmiséhez, elkészítette az oltárt. Beszédjében igyekezett megnyugtatni az asszonyokat, ígérte, hogy a Mount Hagen-i püspöki hivatal segítségét fogja kérni, járjanak közbe a béke megteremtésében az egyházmegyéjük területén. A szemem sarkából észleltem, hogy mozgás van a térség bozótosában, figyeltek bennünket a dzsika harcosok, de nem zavartak meg. Ezt rögtön közöltem Pistával. Nyugtatott, hogy ne vegyek róla tudomást, menjek a kocsihoz, álljak a visszavezető út irányába, járassam a motort, az ajtókat is hagyjam nyitva, és úgy készüljek, hogy én vezetem a kocsit visszafelé. A visszapakolást hamar elvégeztük, elköszöntünk az asszonyoktól. Pista még annyit kérdezett, hogy legközelebb mit hozzunk magunkkal, mire van szükségükéFigyelő szemek kíséretében indítottam a Suzukit. Mivel a visszafelé vezető utat már ismertem, így nem tapogatóztam az utat keresve, hanem teljes gázzal előre. Vezetési technikám gyorsabb, mint a Pistáé, így hamar elértük a veszélyes zónát, ahol utunkat állták jövetelkor. Mivel senki nem volt még csak a közelben sem, így nem fékeztem a kocsi tempóját, és mondhatom, hazáig meg sem álltunk. Mikor bekanyarodtam a missziós telep udvarára, legalább húsz ember körbeállta a kocsinkat, látszott az öröm az arcukon, legfőképp Kerua örült, hogy épségben hazaértünk. Szidott először, hogy miért nem szóltunk, hová készülünk, mert lehetett volna komolyabb következménye is. A szomszédos dzsikák kiszámíthatatlanok és ennek az útnak a szomorú befejezéseként készíthette volna a két koporsót. PÁPUAFÖLD