Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - I. fejezet

élt a női fegyverekkel, de éppen ezért többet meg is engedett magának, mint a polgári családok etiketthez szoktatott leányai. Persze, ez a magatartás nem gyarapította a jóhírét, de az értetlen pletykáknak se Diána, se Undine előtt nem volt súlya. Pedig Undine leányszívet hordott belsejében, s hogy annyira nyomtalanul pattant le róla minden bók és rajongás annak egész egyszerű oka volt. Undine valakit visszavárt. Az ő hercegét, aki valóságos herceg volt. Földönfutó, sorsüldözött herceg, de hamisítatlan. Jött szelíd, szláv nézéssel, a századvégi kifinomult tudományával a szerelemben, amit gyakorolni neki már nem adatott meg, amit csak a vérében örökölt. A herceget Nikának hívták, családnevét senkinek se vallotta be. Neve bajt hozhatott volna bárkire, ő maga nemes vad, akire vadásztak. Akkoriban volt ez, amikor Oroszország vér és jajszó között megszülte a szovjet hatalmat. Jött, mint a legendák bolygó vándora, alig pihent meg bujdosásában a magyar délvidéken, máris tovább kellett menekülnie. De ez a rövid néhány hónap elegendő volt arra, hogy új legenda szülessen belőle. Undine számára örökéletű. Csak mikor a rózsalánc a végső hervadás napjait élte, akkor tudta meg Undine, hogy ő modern leány. Csak akkor dobta el a szívét és fogadta el azt, amit a nők azóta is gyakorolnak: az ésszel szabályozott modern etikát, amiben mindennek jól kiszámított helye van, csak éppen a szívnek nincs, mert az úgyis mindent felborítana. Undine temperamentumát féktelen sportban, szenvedélyes szóharcokban, tomboló virtusban sziporkázta szerteszét maga körül. Hogyne lett volna ellenállhatatlanul vonzó és bűbájos? Most húszéves. Két év választja el a hétéves fogadalomtól, de Undine már nem hisz benne. A herceg levelei két évvel ezelőtt elapadtak. Az utolsót idegen kezek írták, és félig kérdés volt, félig felelet. Sem Diána, sem Undine nem mert rá válaszolni. A leány sohase tette fel a kérdést, hogy ki írta, még önmagának sem. És azt sem, ez a levél nem volt-e burkolt gyászjelentés? Nem tette fel a kérdést, de azóta nem várta vissza szerelmesét; és a kietlen ürességet, ami utána maradt, válogatás nélkül pótolta avval, amivel tudta. Szervezett, irányított és gyönyörködtette a szíveket, szemeket. De nem akart tudni többet semmiféle szerelemről. 71