Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)
II. rész A fűzfa pelyhe... - I. fejezet
darabot a névtelen változásból. Ami idáig szüntelen áramlás volt, ma föld, emberek fölé boruló zöld sátor és aranyló boldogság. - Emlékszel, milyen boldogtalan voltam, hogy nem élhettem veletek Gödöllőn? - mondta Diána. Hogy vágyakoztam én is olyan közösségbe veletek, mint amilyen a fűzfáké. Mert ti is szigetet hódítottatok el a nagy sodrástól. - Nem voltunk eléggé fűzfák, úgy látszik - sóhajtott Villy. Nem voltak olyan mindentudó gyökereink. Aladár hívei szétszóródtak a világ összes táján. Sokan meghaltak, s akik még élnek, azok sincsenek velünk. Azt mondják, Aladár elkendőzte előlünk a valóságot, ami már ott leselkedett felettünk. Álom-államban éltünk. Diána felkacagott: - Te Villy! Mi lenne a világtól, ha nem lennének benne álmodók! Még egyetlen egy is csodálatos. Ti pedig sokan álmodtátok ugyanazt az álmot. S ez nem is múlhat el nyomtalanul! - Nem is múlt el. György megmaradt továbbra is álmodónak. Nem ért egyet a mostani festőkkel. És talán megérted, hogyha azt mondom: ez az ő tragédiája. És nem az, hogy az emberek tömegei mostanában csak a szükségessel törődnek, és nem vásárolnak képeket. Ez is szerencsétlenség, de ez talán még megváltozhat, ha a nyomor szűnni fog. Ennél sokkal nagyobb baj az, hogy időközben felnőtt egy új festő-nemzedék, de nem Aladár erkölcsein. Ők nem tisztelik az előttük indulókat, nem kell nekik semmi a múltból. György csak harmincéves, s azok szemében ő a megvetett múlt. Gondold meg, harmincéves! Nem élhet emlékekből! - S ha mégis megpróbálna együttműködni a mostaniakkal? kockáztatta meg Diána. - Lehetetlen! - fakadt föl Villyben a tetten ért bánat. Ezek az újak kietlen, reménytelen tájra vezetik híveiket. Az ő világukban nincs emberi közösség, nincs a közös nyelv édessége, nincs egymás keresése, támogatása, nincs szeretet. Voltak évek, hogy György is megindult ezen az úton, hiszen mindig is forradalmi lendület lobogott benne. De azokban az 66