Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

ez az emlék úgy emelkedett ki a feledés ködéből, mint szárazföld a messzelátó körívén. Ebből a képből értette meg, hogy milyen átkozott kemény sorsot húzott ki a történelem lutriján. Hogy az ő birodalma attól fogva mindig a cserepecskék, a romok, az omladék. Célja mégis az egész. Munkája az örökös gyűjtögetés, kiegészítés. Sorsa, hogy sohase legyen kész, mert összerakni, ami egyszer egész volt és széttört, nem lehet többé. Hitte, hogy ez mégis sikerül egy magasabb szinten. Álma, hogy legalább álmában ízlelje meg a teljességet. Néha a múltban csillant fel előtte egy-egy szilánk ebből, néha a jövőben. De sohase a jelenben. És ez már eldöntötte a vitáját a boldogsággal. Ez a nehezen kiegyenlíthető örökség leányarcot hordott, senki se csodálja, hogy formáiban sem hordott fényt és harmóniát. A szája szépvonalú, de az íze fanyar, szemei messzenézők, de riadtak. Alakja, mint az anyjáé, Júnói termet, de minden mozdulat félúton eltörött benne. A homloka annyira boltos, hogy két arcnak is elég lenne. Igen: két arc, amilyen a Janus-oszlopon van, két ellentétes arc tette ezt az emberi sorsot olyan esetlenné. Egyszerre zajgott benne múlt és jövő. Egyszerre zuhantak rá férfi és asszonyi terhek. Bukdácsolás és emelkedettség, rendkívüli remények és kétségbeesés. Diána dajkálta őt. És e gyermek sorsának ellentmondásában rejlett az is, hogy csak ő tudta Diánát megvigasztalni. Ez az emberi lény volt a horgony, akiben megkapaszkodott, amikor a nagy veszteség érte, s öccse a harctéren elesett. Felszakadó fájdalmában őt ölelte magához, és senki se érti, Diána miért érezte annyira magáénak ezt a kis csúfságot saját szépséges gyermekei csapatában, miért öntött reá teljesebb anyaságot minden eddiginél. Szerencsés volt ez a gyermek, mert két anyát mért neki a sors, kétszer jutott neki ebből a nagy kincsből a teljesség. Egyszer természetes és egyszer természetfeletti módon. Ez volt az élettől Hélia hozománya. Villy boldogsága mégse lehetett zavartalan. Néha a harctérről hozott híradást a posta, néha Rózsi húgától, aki elhagyta Gödöllőt, és új hazát keresett magának a szentendrei hegyek között. Néha Ilkától. Aladár, még a tél beállta előtt hatalmas szoborműbe kezdett, az ismeretlen katona megszemélyesítésébe. A szobor befe54