Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

volt halakkal. Nem riasztotta őket az emberek közelsége. A mély­ség megelevenedett. Mintha mágnes húzta volna a halakat a csó­nak közelébe. Bűvköréből nem szabadulhattak. Csak jöttek, özönlöttek, táncolni, ugrálni kezdtek, fel-felcikázva a levegőbe. Mindenki a halakat nézte. Évekre visszanyúló vízi vándorlásaikon még sohasem találkoztak hasonló jelenséggel. Mintha az összes hal el akarta volna hagyni a vizet, hogy az emberek között él­hessen. Csak Maja feküdt lehúnyt szemmel, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Csak akkor tért magához, mikor egy fickándozó halacska egyenest az ölébe ugrott. A halak a partig követték a csónakot. Abba a fényes átlátszó vízbe, ami már alig arasznyi, és ahol ki kell szállni, mert a bárka különben megfeneklik. Még akkor is ott rajzottak az emberi lábak körül, és a csiklandós halszájak apró sikolyokat csaltak elő a lányok ajkáról. Vidám játszadozásba csapott át a szent komolyság. Minden természetes volt. Hogy emberek és halak egymást ker­getik, és eltűnt közülük a természet kasztrendszerének kemény törvénye. Diána úgy látta, hogy mindaz, ami ezen a napon történt, Maja jelenléte nélkül nem történt volna meg. Mintha szíve centrum volna, s rajta keresztül elemek, füvek, fák, állatok életfonala húzódna, mintha tenyerébe összefogná a széthullott mozaikéletek nyüzsgő világát. Mintha egy villanásban mindnyájan előleget kap­tak volna az elveszett Éden megpillantásából. Mert az emberemlékezetből kikopott rég annak képe. Pedig soha nagyobb szükség nem volt még rá, mint most, a huszadik században. Ezért olyan nyugtalan a világ. Maga se tudja mi hi­ányzik, de mindenki keres valamit. Talán éppen ezért a látomásért sóvárgott Gaugin, a festő is, és kutatta a Tahiti szigetvilág ősasz­szonyai közt azt, aki megadhatja neki. De ott is csak mozaikszí­veket talált. Nem sokban különböztek a párizsiaktól. S ez az ősasszonyiság most mégis fölbugyogott ebben a vöröshajú lány­ban. Levetkőzve évezredeket, mint örökké égő láva tört föl a mélyből. Az emberi mélyből, az állati mélyből s a növények száraiból. így aztán érthető hogy az asztalon Maja és Márton tányérja 105

Next

/
Oldalképek
Tartalom