Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

volt halakkal. Nem riasztotta őket az emberek közelsége. A mélység megelevenedett. Mintha mágnes húzta volna a halakat a csónak közelébe. Bűvköréből nem szabadulhattak. Csak jöttek, özönlöttek, táncolni, ugrálni kezdtek, fel-felcikázva a levegőbe. Mindenki a halakat nézte. Évekre visszanyúló vízi vándorlásaikon még sohasem találkoztak hasonló jelenséggel. Mintha az összes hal el akarta volna hagyni a vizet, hogy az emberek között élhessen. Csak Maja feküdt lehúnyt szemmel, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Csak akkor tért magához, mikor egy fickándozó halacska egyenest az ölébe ugrott. A halak a partig követték a csónakot. Abba a fényes átlátszó vízbe, ami már alig arasznyi, és ahol ki kell szállni, mert a bárka különben megfeneklik. Még akkor is ott rajzottak az emberi lábak körül, és a csiklandós halszájak apró sikolyokat csaltak elő a lányok ajkáról. Vidám játszadozásba csapott át a szent komolyság. Minden természetes volt. Hogy emberek és halak egymást kergetik, és eltűnt közülük a természet kasztrendszerének kemény törvénye. Diána úgy látta, hogy mindaz, ami ezen a napon történt, Maja jelenléte nélkül nem történt volna meg. Mintha szíve centrum volna, s rajta keresztül elemek, füvek, fák, állatok életfonala húzódna, mintha tenyerébe összefogná a széthullott mozaikéletek nyüzsgő világát. Mintha egy villanásban mindnyájan előleget kaptak volna az elveszett Éden megpillantásából. Mert az emberemlékezetből kikopott rég annak képe. Pedig soha nagyobb szükség nem volt még rá, mint most, a huszadik században. Ezért olyan nyugtalan a világ. Maga se tudja mi hiányzik, de mindenki keres valamit. Talán éppen ezért a látomásért sóvárgott Gaugin, a festő is, és kutatta a Tahiti szigetvilág ősaszszonyai közt azt, aki megadhatja neki. De ott is csak mozaikszíveket talált. Nem sokban különböztek a párizsiaktól. S ez az ősasszonyiság most mégis fölbugyogott ebben a vöröshajú lányban. Levetkőzve évezredeket, mint örökké égő láva tört föl a mélyből. Az emberi mélyből, az állati mélyből s a növények száraiból. így aztán érthető hogy az asztalon Maja és Márton tányérja 105