Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)

IVÁN SZILÁRD

mert mi csak huszonévesek voltunk. Heti egy órában adott elő festőtechnikát. A Képzőművészeti Főiskolán a tanárok akkor általában a nagybányai iskolához tartoztak, és a tanítás középpontjában a táblaképfestészet állt, ami többnyire a természetben és a plein airben történt. Ez tulajdonképpen ellentétben állt Nagy Sándorék művészetével és az egész gödöllői művészettel. Ha jól emlékszem, az egész gödöllői művésztelep — a műtermek építése stb. — ellenhúzás volt a nagybányaiak ellen. Volt köztük ilyen művészeti elvi harc és ellenkezés. — Ebből az ellentétből érzékeltek-e valamit főiskolás korukban és Nagy Sándor polemizált-e az óráin ezzel a nagybányai szemlélettel? — Nagy Sándor szemléletén lehetett érezni, hogy a nagybányaiak ellen való, de ő erről nem beszélt, hisz ő egy úriember volt. — Mi volt az, amit a főiskolán tanult Nagy Sándortól? Vagy ami tanulsága volt az ő óráinak? — Az egész gödöllői szellem és a gödöllői iskola a preraffaelitákból jött, és azok, akikre jellemző volt az anyag tisztelete, az anyaggal való bánni tudás, az iparművészkedés, amit nem választottak el a képzőművészetektől. Olyan szellem, aminek nem volt semmi köze ahhoz a természetfestéshez, hogy kimegyek, kiszúrom az állványom és ott nyomom a képet, Ok komponáltak, alakították a képet. Tulajdonképpen modernebbek voltak, mint a nagybányai iskola, bizonyos szempontból. Nagy Sándor mindenhez értett, ami mesterségbelileg a festészethez tartozott, ök Cennino Cenninire esküdtek, szentírásnak vették; ebben persze volt egy kis skolaszticizmus is, hogy annyira ragaszkodtak az előírásokhoz. Az órák úgy zajlottak le, hogy bejött Nagy Sándor és a birkabőrt, amit a kapott pénzen előzőleg vettünk, elkezdtük mosni. Aztán el kellett a birkabőrt szeletelni hosszú csíkokra, majd kifőztük és csináltunk belőle enyvet. A hosszú szálakat kihúztuk és megszárítottuk. Mert Nagy Sándor szerint az az enyv, amit a boltban árulnak, nem jó, piszkos, ezért kell a művésznek azt magának megcsinálni. Amikor ezzel megvoltunk, vettük a vásznat" és az enyvvel bealapoztuk. Mi ezt addig nem tanultuk. Én egyszer Rétitől megkérdeztem, hogy mester, jól alapoztam, enyveztem a vásznat? ö azt mondta, nem tudja, nézzem meg a „Balló"-ban. Én megnéztem, abban sem volt semmi. — Művész úr mikor járt a főiskolára? — 1930—37-ben. Negyedéves voltam, amikor Nagy Sándort megismertem. Az ő óráin a temperát is magunk csináltuk. Minden szerszámot megszereztünk hozzá, törőcsészét, kúpot, amivel törik a festéket, aztán márványlapokat, fazekakat, porfestéket, minden anyagot. Tojást is vittünk be, és megkezdtük a tojásemulzió készítését. Cennini előírása szerint a tojást feltörtük, a fehérjét beleeresztettük az edénybe, de a sárgája megmaradt a tenyerünkön egészben, nem volt szabad kifakadnia. Aztán a sárgáját egyik kézből a másikba gurigáztuk, és mindig letöröltük a szabad kezünket, hogy ne maradjon rajta a fehérjéből. Mire tízszer így megforgattuk és teljesen megtisztult, akkor idetettük a kezünk szélére, meghasítottuk egy zsilettel, és a bőrkéjét, a burkát kidobtuk a szemétbe, a többit pedig belelöktük a keverőcsészébe. Aztán elkezdtünk cseppenként hozzáadni levendulaolajat, ez irtó lassan ment, mert minden csepp után újból kellett kevergetni. Én tehát megpróbáltam, hogy nem cseppenként öntögetem, hanem egyszerre beleöntök egy keveset. Nem történt semmi baj. Mindig csak egy irányba szabadott keverni, de én most, a sikeren felbuzdulva, a másik irányba is megpróbáltam. Szépen bevette az olajat. A többiek még csak a huszadik cseppnél jártak, mikor én már készen voltam. Odamentem Nagy Sándorhoz, letettem az asztalára a majdnem vajkeménységű sárgás tömeget — szinte megállt benne a keverő —, kérdeztem a mestert, hogy jó-e. ö mondta, hogy kitűnő és kérdezte, hogy csináltam ezt. Mondtam, hogy több olajat beleöntöttem egyszerre, nem cseppenként csináltam. Láttam, megsértődött egy kicsit, de hát az eredmény jó volt. Amikor megvolt ez a keverék, akkor elkezdtük összedolgozni porfestékkel. Rengeteget dolgoztunk, csináltunk 10-, 12-féle színt, tubusokba tettük és lezártuk. Persze ezt hamar el kellett használni. Ezt onnan tudom, hogy hazamentem karácsonyi szünetre, és egy hét múlva, amikor visszamentem, akkor nagyon kövérek voltak ezek a festéktubusok. Kinyitottam az egyik tubus tetejét, és akkor a festék kivágott belőle. A felgyülemlő gáz kidobta, és az egész már kezdett büdösödni, ki kellett dobni. Valahol olvastam is, hogy a reneszánsz műhelyekben mindig tojásszag volt, záptojásszag. Nagy Sándor annyira utálta az olajfestést, hogy minket is igyekezett róla leszoktatni, lebeszélni... Az ellentét ebben is megmutatkozott a nagybányai iskolával... — Volt-e kapcsolata Nagy Sándorral a főiskolán kívül, illetve azon túl is? — Én nemsokára már végére jártam az iskolának, és aztán többet, egészen a háború utánig, Nagy Sándorral nem találkozgattam. De volt egy érdekes intermezzo. 5