Polónyi Péter: Emlékezések a gödöllői művésztelepre (Helytörténeti Gyűjtemény, Gödöllő, 1982)
REMSEY JENŐ
teni. Költészetben és zenében is, mert Kriesch Aladár és Nagy Sándor a legjobb barátságban volt Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal is. Elég az hozzá, hogy én ide becsöppentem. Rögtön lakást is szereztek, kivettem azt, valami 3X2 m-es szobát. Volt egy ágy benne meg egy asztal, és elkezdtem a művészkedésemet. Kriesch olyan ember volt, ha valamit elkezdett támogatni, azt egész lélekkel támogatta. Engem is egész lélekkel támogatott. Azt mondta nekem, tudja fiam, legjobb lesz, ha magának én itt a szónyegműhelyben egy olyan másoló és tervező, segítő pozíciót adok, és ezért fizetek 50 aranykoronát egy hónapban, ezzel is támogatom. De nekem már akkor megjött az állami ösztöndíjam, ami kb. 300 aranykorona volt. Az egy fél évig bőséges, diákos életre elég volt, úgyhogy én azzal el is szakadtam a hivatalomtól, mert én abból az ösztöndíjból már megéltem annál is inkább, mert Körösfői is támogatni akart engem. Az ő terveiket másoltam, kockáztam — kockás papíron kellett csinálni —, és aztán elkezdtem magam is dolgozni a szőnyegszövés vonalán. Először is megtanultam magának a szőnyegszövésnek a technikáját, és hát persze az én fantáziám tele volt ezekkel a magyar motívumokkal, nekem nem kellett utaznom, én ismertem ezeket a motívumokat. Bár nem kimondottan ebben az irányban fejlődtem, én inkább a párizsi iskola révén, Rippl-Rónai hatása alatt kezdtem el dolgozni. Amikor ez a viszszautasítottak kiállítása volt, annyira feltűnt a kiállítás országosan, hogy odatódult a közönség, és eljött oda a Kéve művészegyesület vezetősége is. Ez a Kéve művészsgyesület, ez is ugyanazon a vonalon, kicsit a bécsi Ver Sacrum, Klint, Mestrovic, Klinger hatása alatt, az iparművészetnek a magyar művészetben való nagy pártolására szövetkezett. A Kéve rendkívül praktikus egyesület volt. Egy nagy társaságot szerveztek jómódú emberekből a Kéve mögé, és rögtön nagy európai programmal indultak. Beválasztottak engem a Kévébe. Megválasztották ugyanakkor Bálint Rezsőt, Moiret Ödönt is, aki francia származású ember volt. Én igen jelentős kapcsolatba kerültem a szövőiskolával, mind tervezői, mind másolói minőségben. Ez volt az indulás. Az egész magyar társadalom át volt hatva már a reform gondolatoktól, sőt a szocializmustól is. Nagyon érdekes ez, mert a szecesszió nemcsak festői és képzőművészeti forradalmat akart, de társadalmi átalakulást is. Morális alapokra helyezkedtek, azt mondták, hogy ez nagyon visszatetsző és az emberi fejlődéssel nem áll arányban, hogy a művészet csak a kiváltságos osztálynak a tulajdona, a művészet mindenkié, mindenbe bele kell vinni a művészetet, a parasztember életébe, tanyájába, házába, háza stílusába, bár voltaképpen ők tanultak ebből az ősi stílusból. — Ezek a szép elvek hogy tükröződtek a gyakorlatban, például a szőnyegszövő műhely működésében? — Ez itt minden résztvevő lelkében egy lelkesen ápolt gondolat volt. Az, hogy a nemzet megújhodását segítik ezzel elő. A műhely maga úgy volt megszervezve, hogy Körösfői leadott egy hirdetést, hogy bizonyos műveltségű úrilányokat felvesznek aziskolába. Ezen hirdetések alapján jött ide Zomborból Frey Rózsa, a sógornőm és a feleségem, Frey Vilma, ök Zomborból jöttek és Kriesch fölvette őket, mert nagyon örült annak, hogy ezek a szövőnők intelligens, művelt lányok. Hát pl. a feleségem, az tanítónő volt már akkor. És a Frey Róza — későbbi sógornőm — annyira bevált mindjárt az elején, hogy rábízta a szövőiskola technikai vezetését, felügyeletét. így kezdődött el a munka, ahol körülbelül harmincan voltak, nagyobbrészt azért gödöllői leányok. — Milyen arányban voltak a műhelyben dolgozók között helybeliek és máshonnan jöttek? — Hát tudni kell, hogy azért ez kockázatos vállalkozás volt az úrilányok részére. De ezek nagyon merészek voltak, a Frey Rózsa és Frey Vilma, ezek rögtön bíztak ebben az egészben. Amikor én idejöttem — 1909-ben volt —, ez már egy óriási kifejlődött valami volt, sorra nyerték a nagy aranyérmeket, Milánóban, Velencében. — Az, hogy mégis mertek vállalkozni arra, hogy ide elszegődjenek, azért tették-e, mert ilyen önzetlen, széplelkű leányok voltak, vagy pedig jómódú gyerekek, akik ezt a passziót megengedhették maguknak? — Nem, nem, nem. Ok egy bizonyos fokig már — hogy mondjam — vagyontalanná vált jómódú földbirtokosok gyerekei voltak. De meg különben is, volt Zomborban egy festőművész, egy rajztanár, Juhász Árpád, és az a Frey lányokat tanította rajzolni. És a család lányai nagyon lelkesedtek a képzőművészetek iránt. Különösen a legidősebb, az Ella, az nem jött föl, mert az már asszony volt, gyerekei is voltak. De a fiatalokat animálta Ella. Na most ők bizalommal jöttek, és megmondom úgy, ahogy van, az én feleségem 14
