Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Farkas Zsuzsa: A népi életkép tradíciója a magyar festészetben
34 A népi életkép tradíciója a magyar festészetben 34 képét." A művészek a népi kultúrát az elit kultúra szférájába emelték, mint a nemzeti művészetet éltető és egyben megújító forrását. 1 2 Ez a lényeg, amely miatt nagyon komoly politikai kérdéssé válik minden festmény. A téma kultúrtörténeti összetettsége és hatásossága miatt mindeddig nagyon kevés elemző tanulmány született. Formailag az életkép, mint jelentéktelen, hétköznapi jelenetet rögzítő műfaj az akadémiai oktatásban háttérbe szorult. Egyszerű, nyílt narratíván alapuló közlése miatt könnyen érthető volt, hiszen a látványként kezelt pillanat aprólékosan mesél el egy történetet. 1 3 A teátrális ábrázolás legfőbb sajátossága, hogy a szereplők nem változnak át, csak jelmezt viselnek. A dramatizált ábrázolás a gesztusok túlzó kifejezőerejére épít. Az akadémiai oktatás hagyománya szerint az emberi test ábrázolása az elsődleges. így a modell alakja testesíthet meg mindent: az istenségeket éppen úgy, mint a paraszti alakokat. 1 4 Az életkép csak a század közepétől vált széles körben népszerűvé. A 19. század elejétől az 1840-es évekig lassú folyamat játszódott le, amely a téma elfogadásához és térhódításhoz vezetett. Az életkép nem más, mint az ember magánéletének és cselekményeinek reális ábrázolása - írta az egyik korabeli kritikus. Ez a megközelítés kizárja a paraszti alakok allegorikus értelmezhetőségét (mint pl. a népdal születése). A „reális' valójában az akadémiai tradíciót jelentette, melyben a szigorú szabályok megszabták az ábrázolás mikéntjét, így azok formai és tartalmi felépítését is. A komolyabb korabeli kritika megpróbálta a históriai műfajok eszményített formarendszerét az életkép reálisabbnak tűnő alakjaitól elválasztani. A polgári és népi alakok típus, élethelyzet, életmód szerint elkülönülve kerültek az akadémiai tradícióba, ez szabályozta az értékítéletet is. A népi életkép festészeti előadásában is érvényes az az akadémiai szabály, mely szerint a festő az életből ellesett pillanatokat nem ábrázolhatja a maga durvaságában, egyszerű áttétellel. A kép tartalmát el kell rejteni, úgy, hogy a néző a téma rendeltetését gyaníthassa, de ne lássa közvetlenül. 1 5 A bécsi biedermeier kiállítások, mint például az idézett Wiener Biedermeier és a Bürgersinn und Aufbegehren képzőművészeti anyaga jól mutatja, hogy az osztrák életképeket erkölcsi, moralizáló szándék vezérelte. 1 6 Az érzelmi nevelés naiv szándéka erőteljesen átüt a műveken, a művészeket a polgári értékrend kiterjesztésének szándéka vezérelte. A mindennapi élet megörökítésével olyan művészeti feladatot vállaltak fel, amely didaktikus jellegű műveket eredményezett. Ezeknél a téma a legfontosabb, hiszen az ábrázolt jelenet egy szituációt jelenít meg. A kép felépítésének 11 Szvoboda Dománszky Gabriella: Osztrák mesterek Pesten. In: F. Dózsa Katalin (szerk.): Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között. (1873—1920). Budapest, 2004. 360. 12 Milbacher 2000. i.m. 28. 13 Galavics Géza: Népéletkép, zsánerkép. In: Szabolcsi Hedvig - Galavics Géza (szerk.): Művészet Magyarországon 1780-1830.. Budapest, 1980. 5. 14 Svetlana, Alpers: Hü képet alkotni. Holland művészet a XVII. században. Budapest, 2000. 20-24. 15 Császár Ferenc: Petőfi Sándor költeményes munkái. In: Irodalmi Őr 1845. 4. 25-29. 16 Michael, Krapú Das moralische Element im Wien Sittenbild. In: Bürgersinn und Aufbegehren. Biedermeier und Vormärz in Wien. 1815-1845. Wien, 1987. 148-156.
