Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Farkas Zsuzsa: A népi életkép tradíciója a magyar festészetben
48 A népi életkép tradíciója a magyar festészetbe n 48 ványa a dekoratív megjelenítéssel, a szecessziós formanyelv vonalaival gazdagodott. A gödöllőiek a népi életkép tradícióit megőrizték, a paraszti élet tisztelete miatt a nyers valósággal és annak egyre erősödő ábrázolásaival nem törődtek. A telep művésztagjainak hatalmas összegyűjtött népéletképi vázlatanyaga maradt meg, amelyek egy egész életre adtak indíttatást műveikhez, motívumokat az élet teljesebbé tételéhez. Festészetük a fokozatos stilizálás felé haladt, ezt példázza Körösfői-Kriesch Aladár egyik főműve a Halottak napja (1910) is. Egy valóságos temető a helyszín, amelynek fái között gyászoló, fekete és vörös ruhába burkolt paraszti női alakok láthatóak. Körösfői-Kriesch Aladár: Halottak napja 1910 Magyar Nemzeti Galéria A halottak emléke a kivilágított temetőben a sirató asszonyok alakjain keresztül lényegül át. A halottak emlékének megőrzői ezek a szinte meseszerű lények, akik bár némileg utalnak a helyszínre és ünnepre, de valójában az emlékezet halhatatlanságába vetett hitet magasztalják. A kiváló dramatikájú és dekorativitású kép, mely a Magyar Nemzeti Galéria 20. századi állandó kiállításának kiemelkedő darabja, jól összegzi a gödöllői életképfestészet helyzetét, amely szinte mindig határán áll a műfajnak. A hagyományos életkép bizonyos elemeiben átlép a fantázia, a meseszerűség birodalmába, a látszólag egyszerű életképi elemek is szimbolikus jelentést hordoznak. A magyar népi életkép a Közép-Európában alakuló nemzetállamok fejlődésének kultúrpolitikai tükörképének tekinthető. Amilyennek a nemzet szerette volna látni a parasztságot, olyannak akarta ábrázoltatni. Ügy tűnhet, a nemzet önértékelésének, a parasztsághoz való viszonyának tükröződései ezek a képek, melyek az akadémiai ábrázolás formai szabályai szerint készülve alkalmasak voltak a reprezentációra. A bécsi akadémiai hagyomány szolgált ehhez érzelmes és megható polgári mintákkal. Az így kialakult népéletképi ábrázolás patetikus témává avatta a paraszti életet. Az 1880-as évekre szalonképessé vált az egyszerű ember életének képzőművészeti ábrázolása. A századfordulón zajló robbanásszerű folyamatok az életkép műfaji határait is megmozgatták. Sokféle irányban indult meg változás, mely a korábbi, visszanézve egysíkú megközelítést differenciált. A művészetben zajló avantgard változások kis időre felfüggesztik a műfaji megközelítés lehetőségeit. Az életkép az 1920-as évektől újra az egyik legmeghatározóbb műfajjá lép elő és paradox módon szinte az egész század folyamán megőrzi vezető szerepét.
