Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Fejős Zoltán: A „népművészet"a 19-20. századfordulóján – kutatás- és fogalomtörténeti jegyzetek
123 A „népművészet" a 19-20. század fordulóján sérletében is, aki a magyarországi, 17-19. századi lőportartók díszítményeit vizsgálva az ornamentika fejlődésének általánosabb kérdéseihez kívánt hozzájárulni. Ennek az alapállásnak jegyében rendezték el a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya - a Néprajzi Múzeum - anyagát. Az 1898-ban „felállított" gyűjteményben a látogató a primitív népek felől jutott el a magyarországi, illetve a magyar anyaghoz. Az egyetemes látószög alapján a művészet felé is elsősorban annak eredete miatt fordultak. Apró adalék, hogy az Ethnographia egyik 1900-ban megjelent fíizete rövid ismertetést közölt Éber László, a Nemzeti Múzeum művészettörténésze tollából Karl Woerman Geschichte der Kunst aller Zeiten und Völker című akkor megjelent könyvéről. „Nagy érdeme Woerman-nak - szól a méltatás -, hogy a néprajz illő helyét a művészettörténetben immár végleg elfoglalhatta." 1 9 Pár évvel korábban, talán épp az „ornamentika-búvárlat" iránti érdeklődése kezdeteként Jankó János számolt be Alois R. Hein, bécsi művészettörténésznek a borneói dajak pajzsornamentikáról írt nagyszabású művéről, aki egyébként Xántus János jóvoltából a budapesti gyűjtemény 17 dajak pajzsát is feldolgozta. 20 A művészeti és az etnográfiai közelítésmód kapcsolatát itt az is erősíti, hogy a bécsi kutató testvére a császári Völkerkunde múzeum őre volt. Érthető, hogy a magyarországi gyűjtemény etnológiai anyagának feldolgozásakor a kutatók igyekeztek kapcsolódni az ilyen és hasonló nemzetközi törekvésekhez — így történt ez a Biró-féle óceániai gyűjtemény publikálásakor is —, ami ugyanakkor a művészi kérdések és az egyetemes néprajzi szemlélet szoros kapcsolódását erősítette az akkori szakmai professzionalizáció folyamatában. A művészet eredetével kapcsolatban magyar kutatók nem dolgoztak ki önálló elméletet, de feltétlenül hivatkozni kell Semayer Vilibáld, a néprajzi tár Jankót követő igazgató őre egy mára teljesen elfeledett művére, amiben az itt elemzett felfogásmód alapján adott átfogó képet „az ember faji sajátosságairól". Semayer a művelt nagyközönségnek szóló, 1905-ben megjelent, A Műveltség Könyvtára második, az Ember című kötetében másfélszáz lapon, bőséges képanyaggal beteljesítette azt az antropológiai-etnológiai koncepciót, amely az akkori budapesti néprajzi gyűjteményi kiállítást is megalapozta. Az emberiség egyetemes rendszerébe illesztette „a magyarság embertani vázlatát", beleértve ebbe kulturális sajátosságait is. A munka „Művészet és tudomány" című fejezete viszont a művészet eredetének kérdését taglalja, s megkülönbözteti az időbeli és térbeli művészetek csoportját. Az utóbbiak alatt a szerző a szobrászatot, építészetet és a festészetet érti, amelyek kapcsán szól azok vallási beágyazottságáról és a figurális, illetve mértani ornamentumok eredetének kérdéséről. 21 Semayer Vilibáld a magyar ornamentika „stíltani" kérdéseihez is hozzászólt. Minthogy etnográfusként a művészet eredete, kezdeti formái foglalkoztatták, ebben a kérdésben 19 Éber László: Kari Woerman, Geschichte der Kunst aller Zeiten und Völker (ismertetés). Ethnographia, XI. 1900. 429. 20 Jankó János: A. R. Hein, Die bildende Künste bei den Dayaks auf Borneo (ismertetés). Ethnographia, III. 1892.367-371. 21 Semayer Vilibáld: Az ember faji sajátosságai. In: Ember. A Műveltség Könyvtára II. kötet. Budapest, 1905. 311-462. Ezen belül „a magyarság embertani vázlata": 453-462; a művészet eredetéről: 395-399. Vö. Grosse, Ernst i. m.
