Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Fejős Zoltán: A „népművészet"a 19-20. századfordulóján – kutatás- és fogalomtörténeti jegyzetek

121 A „népművészet" a 19-20. század fordulóján közönség az ország különböző tájainak változatos öltözeteivel, textíliáival, bútoraival. Sinkó Katalin újabb, az egyes ornamentikaelképzeléseket rekonstruáló és egymással szembesítő tanulmányaiban arra hívta föl a figyelmet, hogy a nemzeti formanyelvvel és az ornamentikával kapcsolatos elképzelések a 19. századi művészeti gondolkodás kulcsproblémáját jelentették, így e viták jelentősége aligha vonható kétségbe.

1

3 Többek között azt kell látnunk, állítja, hogy ez volt az a művészeti írókra, gondolkodókra, művészekre, valamint régészek, etnográfusok egyes képviselőire egyaránt kiterjedő művészeti diskurzus, aminek keretében a paraszti-népi tárgyi világot a kortársak értelmezni próbálták, s ez megalapozta annak társadalmi befogadását. A diskurzus ugyanakkor korántsem volt állandó, többféle elképzelés váltotta egymást. Sinkó Katalin részletekbe menően föltárta a különféle stílus- és ornamentikatanok elméleti alapjait és azok egymással kapcsolatos viszonyát, amelyből az is világosan kiderül, hogy bár a stílus, az ornamentika mibenlétét taglaló nyelvezet művészeti, művészetelméleti kiindulású, ennél szélesebb körű magyarázó erővel bírt. Díszítésről, motívumokról az 1880-as évek derekától a néprajzi gondolkodás hívei is szóltak. Ebbe a körbe tartoznak az elméleti következtetésekre már nem vállalkozó adatközlő anyagbemutatások, amelyek bizonyos tárgyféleségek megformálását, díszítettségét írják le, anélkül, hogy ebből explicit módon akár fejlődéstörténeti, akár etnikus jegyeket olvasnának ki. Implicit módon persze többnyire eleve ilyen talajon álltak, hiszen az adott tárgy, műveltségjegy jelentőségét kimondatlanul is „ősiségében" vagy etnikus karakterében vélték. Ezen a reflektálatlan úton sokan az etnográfusok közül is „eljutottak" az általuk kutatásra, leírásra érdemesített hagyaték esztétikai-művészi jegyeinek elismeréséhez. Ennek lesz azonban az az eredménye, hogy a néprajz utóbb népművészetnek tekint mindent, „ami számunkra ilyen módon adott",'

4 vagyis ami díszített, amin különféle motívumok ismerhetők föl stb., anélkül, hogy ezt az eljárásmódot fogalmilag értékelné. Huszka József a mai néprajz önképében outsiderként tűnik föl, s munkássága — épp a jelenbe vezető egyenes vonalú fejlődés konvencionális tudománytörténeti képzete miatt - csak mint meghaladott előzmény, tévút játszik szerepet, ugyanakkor háttérbe szorul, hogy elsősorban az ő révén jelentkezett először a művészi szempont a magyarországi néprajzban. Paradox helyzet, hogy Huszkának köszönhetően a kibontakozóban lévő néprajz éppen hogy növelni, szélesíteni tudta társadalmi és tudományos elismerését, miközben az „ősiség", a keleti vonatkozások és az ornamentika nemzeti jellegének eltúlzásával a néprajz tudományos hitelét, megalapozottságát gyengítette — legalább is a kutatások hosszabb távlatában. Nem véletlen, hogy 1934-ben Viski 13 Sinkó Katalin: Ékitményes rajz és festés. Ornamentika-elméletek 1900 körül. In: Blaskóné Majkó Katalin - Szőke Annamária (szerk.): A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Budapest, 2002. 197-221.; Tudománytörténeti megjegyzések a nemzeti „forma-nyelv" kérdéséhez 1873-1906. In: A. Gergely András (szerk.): A nemzet antropológiája. (Hofer Tamás köszöntése.) Budapest, 2002. 287-303.; Törekvések a magyar nemzeti „forma-nyelv" megkonstruálására a 19. század fordulóján (megjelenő kézirat, készült a 7. jegyzetben hivatkozott első kutatás keretében). 14 Kriss-Rettenbeck, Lenz: Mi a népművészeti Folcloristica, 4-5. 1980. 91.