Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Lábadi Károly: A népművészet - gyűjtés és ihlet forrása
Ill Lábadi Károly: A népművészet — gyűjtés és ihlet forrása A közvélemény úgy tudja, hogy az 1901-ben alapított gödöllői művészkolónia tagjai a néprajzi gyűjtőmunkával, népünk művészetével akkor ismerkedtek meg és kerültek szorosabb kapcsolatba, amikor Malonyay Dezső felkérte őket, hogy munkatársként, a néprajzi tárgyak megörökítőiként vegyenek részt a magyar nép művészetéről általa szerkesztett nagy összefoglaló, A magyar nép művészete 1 öt kötetének elkészítésében. Némelyek közülük azonban ennél jóval korábban felfedezték azt a gazdag alkotói erőt, amellyel népünk rendelkezik, s létrehozza szebbnél szebb kézműves tárgyait. A népi géniusz felismerése a 19. század derekára esik: a magyar irodalom foglalkozni kezdett a népköltészettel, a paraszti kultúra másik erős vonulatának felfedezésére azonban csak évtizedes késéssel került sor. Ennek az „újkori reneszánsznak" a népművészet, a népi díszítőművészet esetében többek között az is késleltető oka volt, hogy nem állt rendelkezésre az a háziipari háttér, amely lehetővé tette volna, hogy a népi díszítőművészet jegyeit viselő tárgyak a korábbi hagyományok szellemében nagyobb példányszámban készüljenek el. Nem véletlenül állapította meg Kresz Mária, hogy a háziipar és a népművészet felfedezése már a 19. század közepén megkezdődött, de igazán a millennium után, a századforduló gondolkodásában teljesedhetett ki. A bánffyhunyadi illetőségű Gyarmathy Zsigmond (1833—1908) és hitvese, Hóry Etelka (1843-1910), akik Kalotaszeg népművészetének hírnevét múlhatatlanul megalapozták, számára is az országos dicsőséget az 1885-ben Budapesten az Országos Kiállítás kalotaszegi szobája hozta meg. A jó szemű Gyarmathyné összegyűjtötte a vidék régi mintaanyagát, s rábeszélésére a környezetében élő asszonyok újratanulták a varrási, hímzési technikákat, majd az elkészült daraboknak piacot keresett. Újságcikkek, tudósítások, levelezőlapok révén terjedt hírük, s ebben a felizzott népszerűségben az is közrejátszott, hogy az 1885-ös kiállítás kalotaszegi kézimunkái elnyerték az uralkodóház tagjainak - az elsők között volt Rudolf trónörökös - s a főnemesség tetszését, melynek megrendeléseikkel adtak nyomatékot. Ugyanaz a folyamat játszódott le, mint a kultúrák történetében annyiszor: az „alacsony művészet" produktumait felemelték „a magas művészetek" szférájába. A 19. és 20. század fordulójára a népművészetet megismerni kívánók „célállomása" elsősorban Erdély lett. A magyar képzőművészek közül az első felfedezők hadába tartozott a gödöllői művésztelepet alapító Körösfői-Kriesch Aladár is, aki már a 19. század utolsó évtizedében bejárta ezt a magyar népművészeti kincsekkel gazdagon megáldott vidéket. Olyan elementáris erővel hatottak rá a látottak, hogy rajongása jeléül családi neve elé felvette a Körösfői nevet. Erdélyi látogatásának lett az eredménye, hogy 1 Malonyay Dezső: A magyar nép művészete I-V. Franklin Társulat, Budapest, 1907-1922.
