Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

GÖRÖGORSZÁGI ÚT, 1911

hasonlítom. (...) Felrohanok a legmagasabb fedélzetre, hogy még egyszer láthassak mindent. Itt Galata és Pera a nagy toronnyal, még errébb a Sulennanije, s az Aya Sofia, meg a Szeráj, túlfelől Szkutari és Haidar Pasa, előttem lenn meg újból gőzösök, vitorlások s teméntelen bárkák és csónakok nyüzsgése és siklása! Mily szédítően szép! De a hajó mindjobban távozik s Konstantinápoly mint valami az ég és föld közé ékelt ragyogó mozaik marad hátra. (...) Delfinek buknak fel a hajó mellett, meg el-eltűnnek, halk, lassú szárnycsapással úsznak utánunk, fenn az égen tündöklően fehér sirályok, a hajó meg halad, halad csendesen, a gép zakatolása mint valami élőlény szíve dobbanása, úgy ver. És mit modjak rólad, hogy szóljak hozzád, tenger te, én tengerem! Te örökké változandó s mégis az örökkévalóságnak földi szimbóluma. Ki visszaadod az égnek a ragyogó napfényt s méhedben a nagy setétségek titkát hordozod! Ki elringatod habjaid közt nemcsak az elfáradt testet, de békét, nyugalmat kínálsz a lélek kínzó, kiáltó szenvedélyének is! Mit tükröz fénylő felületed? Az eget - tennmagadat-e - vagy az én végtelen sóvárgó lelkemet? Vigaszt hord vigaszra hullámaid minden csobbanása s isteni követségnek lehelete terjeng széjjel vizeid fölületén. Könny szökik szemembe, s fáklyaként lobog fel a szeretet szívemben. Fejemet lehajtva, alázattal kérdem: Istenem, mivel érdemlem, hogy így belém világítottál?! Ez egyszer a tenger a megdicsőülés és isteni mozdulatlanság képét öltötte magára. S béke költözött minden emberi lélekbe." Már eddig is láttam, minő jót tett ez az utazás Aladárnak. Itt a tengeren pedig egész megnyilatkozásszerúen írta ezt az ódát a tengerhez. De a tenger is szeretni látszott, mert a legszörnyűbb viharban dobálódó hajó mozgását is ringatásnak vette, mintha akkor jutott volna eredeti elemébe. Itt a hajón is egészen bőbeszédű lett, mindenkivel ismerkedett, itt rajzolt, amott festett. Még Constanzából utazott velünk egy görög família, papa, mama és két leányuk, már nem egészen fiatalok, de elegánsak. Persze, hogy e hajón is feltűntek, Aladár azonnal megismerkedett velük, sétált velük a fedélzeten. Egyszer megállt az idősebb a hajókorlátnál közelemben, és így beszélt: - Mi Romániában lakunk, ott is születtünk. De amit apánk és mi keresünk, azt minden évben hazahozzuk, mert mi görögök csak a hazánkat szeretjük, hanem azt nagyon. Romániát pedig, hiszen tudja, és egy megvető mozdulattal vágott a levegőbe. Mi miden pénzünket itt helyezzük el, és mutatott a déli kékbe és ott is költjük el. Hát maga is, Monsieur Kriesch, ha jól értettem, maga se magyar, hanem szláv, talán lengyel. Intett Aladár, hogy igen. Nos lássa, tanította tovább a vékonyka hölgy, hát szedje meg magát a magyarok között, s aztán térjen vissza a honfitársai közé. 143