Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

NÉPMŰVÉSZETI TÖLTEKEZÉS/ NÉPRAJZI GYŰJTŐUTAK

össze dühöngő ápolók, úgy elbántak a főszobával a mi csikósaink! Később találkoztunk kint az öreg csikóssal: - Hej, tekintetes urak, nem jó volt, hogy fölhajszúták bennünk az ördögöt. Ittunk bizony nem éjfélig, de reggelig. Kicsi híja, hogy nem verekedtünk, csak nem vót kivel. A kanászok, juhászok nem gyüttek bé. Innét persze „ha már olyan közel vagyunk" el kellett menni Kalotaszegre is. Nem állta Aladár, hogy ilyen közvetlen ki ne élvezze az összehasonlítást az ő kalotaszegi népeível. Vajdahunyadon át mentünk el Magyarvalkóra, itt a tiszteletesnél kaptunk egy nagy szobát hármunknak. Sokat festettünk, egész nap. Hej, hogy elemében volt Aladár! Egészen nagy vásznakat szedett elő és festette a páratlan fekvésű templom cintermét, szobákat, fiatal, hímező leánykákat, asszonyokat. Megismerkedtünk Peti Gyuri bával is, aki egy kiszáradt fatörzsön ült és ránkköszönt. Mikor megtudta, honnét jöttünk, kik-mik vagyunk, ő is elmondta leszármazását és aztán époszba való gyönyörű valákkal és volt valákkal élete tragédiáját. Megépült valahol a közelben egy fakitermelő vasútsínpár, s az első közigazgatási bejáráskor, ahol ő is szerepelt, mint akkori bíró, a lejtőn nem fogott a fék, az elején kellett vón kiugrani, aztán már oly sebességgel rohantak a mélybe, hogy nem lehetett, a többit azt nem tudta. - Csak a pályinkának köszönhetem, hogy élek, amit Bonya hozott volt, különben már halott valék... A legelső vasárnapra tiszteletesünk gyönyörű beszédet vágott ki, mert reménykedett, hogy Aladár kolozsvári nagy ismeretségével ki tudja emelni e szerinte méltatlan helyről. Peti Gyuri bá azonban elárulta: - E vót tiszteletesünk pályázó beszéde, erre fogadtuk volt föl, azóta se monda ilyet, ezt is az urak kedvéért. Az teljesen kétségtelen, egy szerencsésebb is finomabb kultúra maradékai ezek a Szögek, végig, ahány van. Paraszti elzárkózottságukban sok gyönyörű szokást, beszédmodort, viselkedést, valóságos művészetet őriztek meg. talán Erdély aranykorából. De mint kultúra-maradékok egyúttal, ha nem is dekadensei - nem tudom velük kapcsolatban használni e kifejezést, de túlfinomodott képviselői egy úri kultúrának. Nem láttam bennük, hogy még átmehessenek az új, ádáz küzdelmébe az életnek. Reszketve gondolok rájuk, szelíd inkái Erdélynek, hogyan bírják ki a felvadított pakulár-spanyolokkal a harcot. Ládáik tartalmát már akkor kifosztották finnyás entellektüelek, egész szobákat hordtak el tőlük, amiket már sohase pótolhattak. Nem is merem kimondani az utolsó szót... csak végtelen fájdalmat érzek, hogy minden úgy történik, ahogy történik és nem lehet kivételre gondolni se. 134