Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

MILÁNÓI KIÁLLÍTÁS, 1906

Volt Gallenben is valami titáni az ő Kalevala hőseiből, hiszen enélkül nem is tudta volna elképzelni őket. Műteremházát messze erdő szélén rovatta össze óriási gerendákból az erdei ácsokkal. A nagy műterem volt az alap, a lakószobák a műterem galériájából nyíltak. Mint egy barlangnyílás, akkora kandalló, körülvette saját maga lőtte medvebőrök!kel]. Ám az építésnél valahogy megfeledkezett a hegyi szellemekről és azok bosszúra szövetkeztek. Egy viharos éjszaka után az egész ház előre dőlt, mintha a part széléről az ezer tavak egyikébe akarna kémlelni. - A fele se tréfa, no, megálljatok! Elrohant a hegyi kovácsokhoz, azokkal veretett az egész házat körülfogó titáni hevedert, a ház mögött álló százados fákhoz húzatta a házat nagy csavarok segítségével. - Most döntsétek meg! Hanem az engesztelő igéket is elmondta, nem lehet egészen a természet erejére bízni... Mindent ilyen méretekben gondolt el. Az életet is. Budára menet a kis propeller a szokottnál jobban szuszogott a kikötésnél, nem bírta temperamentummal: - Gyerünk, és átugrott a partra a korláton keresztül és rohant fel a lépcsőkön. Alig tudtam a mérges kapitányt, vagy kit, lecsendesíteni azzal, hogy egy idegen és vízi nép fia. Úgy néztem, mint valami felvilágosult őskori babonában élő abszurdumot, aki csodálatos módon kapcsolódott a megismerés legfelső fokához. Szertelenségét is ezzel magyaráztam. Hogy ez alkalommal meddig maradt Budapesten, nem tudom, de még meg kell emlékeznem második látogatásáról is. Azért most búcsú nélkül itt hagyom és rohanok vissza Veszprémbe. Aladárral megegyeztünk, hogy egy értékes embert ismertünk meg, akihez hasonló nem sok volt ismeretségünk körében. Pedig még akkor az idők méhén pihent az a nagy szolgálat, amellyel Aladárt később lekötelezte. MILANO! KIÁLLÍTÁS, 1906 Két epilógusát kell megénekelnem a milánói kiállításnak. Megérdemlik a rímeket. Velence városa azzal fejezte ki elismerését a milánói kiállításért (csak nem a Dékányi-féle csipkék?), hogy átiratban felajánlott a Giardino Publicoban helyet egy építendő állandó kiállítási háznak, amint már akkor volt Angol-ház, Franciaház, legyen Magyar-ház is. A kultusz áttette ez ügyet - elfogadván a prepozíciót az Iparművészeti Társulathoz lebonyolításra. A Társulat viszont minket bízott meg, hogy tárgyaljunk közvetlenfül] és személyesen Velencében, nézzük meg a helyet 127