Kerényi B. Eszter (szerk.): A Sina család Magyarországon (Gödöllői Múzeumi Füzetek 6. Gödöllői Városi Múzeum, 2004)

Amelie Lanier: A Sina bankház ausztriai tevékenysége

34 A SLNA BANKHÁZ AUSZTRIAI TEVÉKENYSÉGE nak hívták, mert értéküket pengőforintban rögzítették, tehát az ezüsthöz volt kötve, holott papírpénzben fizették a kamatot és a félévente történő törlesztést is. így megóvták a vevőt az akkor még némi gyanúval fogadott papírpénz esetleges értékvesztésétől, valamint a papírpénz és ezüstpénz közötti felártól, az úgynevezett „agiotól". Ezek a metalliques nevű kötvények voltak a reformkori hitelrendszer pillérei: 5%-kal kamatoztak, minden más értékpapírnak ehhez kellett igazodnia, ha vevőre akart találni. Létezett egy másik kölcsönfajta is, amelyet valószínűleg Salamon Rothschild vezetett be az osztrák hitelrendszerbe. Ezek az úgynevezett sorsolási kölcsönök voltak. Az ilyen keretben kibocsátott kötvények magukban egyesítették az államhitel megbízhatóságát a szerencsejáték izgalmával. Minden kötvényen, a normális kölcsönök esetében is, állt egy szám. A félévi kifizetéseknél az állam visszavásárolt egy korlátozott mennyiséget, a többire a kamatot fizette ki. A törlesztendő kötvények számait néhány nappal ezelőtt tették közzé. A sorskölcsönöknél minden ilyen alkalommal volt néhány „találat", de hogy melyik számra estek, csak a fizetés napján derült ki. Ennek következtében a számok nyilvános közzététele és a kifizetés napja között felment az illető kötvények árfolyama, mert sokan vették, találatban reménykedve. A legmagasabb nyereségeket a kölcsön lejárati határidő végére helyezték, hogy a kötvények mindvégig maradjanak vonzóak. Ez a fajta kölcsön kapósabb volt és a bankházaknak hozott nagyobb nyereséget, de az államnak jelentett kevesebb bevételt. Ezért ilyen kölcsönre akkor került sor, ha az államkassza szorult helyzetben volt, ami tárgyaláskor jobb esélyeket adott a bankházaknak. Ezeket az esélyeket igyekeztek fokozni tőzsdei műveletek segítségével is. A tárgyalások előtt a bankházak nagy mennyiségben dobtak piacra olyan kötvényeket, amelyek előző kölcsönökből a birtokukban voltak. Ezzel nyomták az árfolyamot és fokozták az állam pénzszűkét. A tárgyalások befejezte és a szerződés kötése után a bankházak befizették a kölcsön összegét az államkasszába, a szigorúan titkos jutalékot levonva, és átvették a kötvényeket. Valószínű, hogy részletekben történt ez a „csere", tehát először csak a felet vagy negyedet vették át és fizették ki, később, egy már eleve rögzített időponton a következő részletet. Egy-egy úgynevezett konverziós kölcsönt is kibocsátottak, amelyeknél előző kölcsönökből származó kötvényeket kényszerhez folyamodva váltottak be, csökkentett kamatlábbal. Ezzel az államférfiak az államadósság terhét akarták csökkenteni, de ez ilyen módszerekkel nem sikerülhetett. Az alacsonyabb kamattal elért enyhébb adósságszolgálatért ugyanis az egész osztrák államhitel megrendítésével fizettek, amely lenyomta az állami kötvények árfolyamát és nehezítette a kötvények elhelyezését belföldön és külföldön. Az utolsó konverziós kölcsönre 1830-ban került sor. Az állam nyakán maradtak a félévi kifizetések. Nem lehet tudni pontosan, mennyire a bankházak szervezték ezeket és mennyire az udvari kamara vett részt