Fallenbüchl Zoltán: Grassalkovich Antal - Hivatalnok és főnemes a XVIII. században (Gödöllői Múzeumi Füzetek 2. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

IX. Gödöllő ura

57 kellett vennie a harcot. Különösen az elkövetkező években, amikor a Staatsrat öszszetétele még kedvezőtlenebbé vált Magyarország számára. Nem állt egyedül: a nemesi adómentesség kérdésében maga mögött tudhatta a magyar főnemesség zömét és szinte az egész köznemességet. Bár a főpapok és az udvar közelében élő mágnások közt voltak néhányan, akik — az örökös tartományokhoz hasonlóan — nem zárkóztak el teljesen a kiváltságok korlátozásától, de a nemesség legnagyobb része ebben jogai súlyos sérelmét látta. A nemesi kiváltságok fenntartása nemcsak magyar, hanem alapvetően összeurópai törekvés volt. Az autokrata XIV. Lajos halála után indult meg az a visszahatási folyamat, mely mindenütt a — nemesi színezetű — népfelségi elvet hangsúlyozta. Montesquieu 1729-ben Magyarországon az országgyűlésen tanulmányozta azt, hogyan működik egy rendi országgyűlés (saját hazájában 1614 óta ilyet nem láthatott); Nyugaton a nemesi-népfelségi elvbe hamarosan bekapcsolódott az erős polgárság is, sőt átvette ebben a vezetést és a népfelségi elv ott elveszítette nemesi-rendi jellegét. Magyarországon azonban volt egy olyan tényező, mely a nemesi-rendi népfelséget konzerválta. Ez pedig a nemesség tömegeinek viszonylagos szegénysége, egzisztenciális kérdése volt. Szegény nemesek mindenütt voltak Európában. Németországban, Ausztriában is, de számuk nem volt túl nagy, és jó részük az idők folyamán a polgárság vagy a polgári szinten élő értelmiség soraiba vándorolt át. Franciaországban a „dérogeance" elve miatt, egy-két pályától eltekintve, akinek nem sikerült „rangszerü" hivatalhoz jutnia, és kézi munkára szorult, elvesztette nemességét, bár egy-két iparikereskedelmi tevékenység — bányászat, hajózás, sópárlás — rangvesztés nélkül is nyitva állt a számára. Sőt, tudunk olyan breton nemesekről is, akik saját konyhakertjük termését árulták Rennes piacán, de azért rangjukat nem vesztették el. Spanyolországban, különösen a baszk tartományokban és Ó-Kasztíliában, szintén sok volt a szinte koldusszegény nemesember. Mindezek azonban az abszolutisztikusán vezetett államokban nem jelentettek politikai tényezőt, vagy csak a polgárság élére állva, azzal együtt, reformer, sőt még inkább forradalmi szellemben tevékenykedhettek. (Közismert, hogy később az 1789-es francia forradalom vezetői közt is milyen sokan voltak a kiváltságosokhoz, az egyházi rendhez és a szegényebb nemességhez tartozóak.) Magyarországon azonban, mivel volt rendi képviselet és működött az országgyűlés, a szegény nemesség is hangot kaphatott. Ez az eddigi rendszer fenntartása mellett szólt, mert a nemesi „vér adója" a „tributum sanguinis" (Franciaországban: „impőt de sang"), mely mellett egy nemzedék életében legfeljebb államférfi a XVIII. században. Borié Egyed (In Regnum. 1936. 327-345. I.); u.a.: Az egységes monarchia gondolata Mária Terézia korában. (In Századok, 1936. 70.évf. 240-281. I.) és u.a.: Der Österreischisehe Staatsrat und die ungarische Verfassung 1761-1768. (In Acta Historica. 1959, Tom. 6., Nr. 1-2, 105-153., Nr.3^t., 331-371. p.)