Fallenbüchl Zoltán: Grassalkovich Antal - Hivatalnok és főnemes a XVIII. században (Gödöllői Múzeumi Füzetek 2. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

VIII. Az író és gondolkodó

52 Hogy ki volt a leíró? Talán Névery Ignác, aki az 1750-es évek közepén a titkára volt. Vagy esetleg éppen Gerhardt János, akit jól ismert, és 1757-ben maga mellé vett egy időre írnoknak? Alapjában véve mindegy. A közlés szándéka a fontos. Bár stílusa a mai fül számára nehézkes, a latin mondatszerkesztések hatását mutató, de mégis: magyar nyelvű, amint az a Széchényi könyvtári példány címlapjáról világosan kiderül. Azt mondatnánk, tán képessége szerinti irodalmi müvet is akart alkotni. A nyelvművelő szándék is félreismerhetetlen — közel fél évszázaddal a magyar nyelvújítási mozgalom előtt. De ő maga is érezte ezen a téren tehetsége határait. Az Egyetemi könyvtári példány utolsó sorai is erre mutatnak: „... a papírosnál nagyobb türésű állapot nincsen, a ki mindent magára irattny s nyomtattatny ell szenved, a melly ezen unalmas könyvecskének is szerencséje, a ki másképpen olvastattny szerencséjét érdeme szerint soha sem reménlhette volna" (EK. 338.) Grassalkovichnak nem az irodalom volt a fő „műfaja".