Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Zichy István (1879-1951) festő- és grafikusművész: Napló (részletek)

kor Charles de Fontenay és Hatvani Feri is ott voltak. Charles-al majd mindennap, Hatvanival gyakran találkoztam. Vele több műterembe és magángyűjteménybe is ellátogattam. így voltunk Picasso műtermében is, ki akkor kezdett kubista modorban festeni, és valamelyik este egy Amerikában meggazdagodott lengyelzsidó családhoz mentünk el, akik főként - vagy kizárólag? - Matisseokat gyűjtöttek. Megvallom, hogy én Matisseban és méginkább Picassoban, mást mint kuriózumot látni nem tudok. Egy pillanatig sem akarnám az eredeti tehetségnek azt a jogát kétségbevonni, hogy új mondanivalójához új kifejezési formákat keressen. Egy Gauguin és Cézanne művészete - mint minden művészi alkotás - nekem egyénileg szimpatikus vagy antipatikus lehet, mégsem kétkedem azok őszinteségében és művészi értékében. De erős a gyanúm, hogy a századforduló óta nagyon elszaporodtak az olyan művészek és művészeti irányok, amelyeknél öncéllá lett az új formák keresése. Ez a cél tulajdonképpen nem más mint a feltűnéskeltés, ami az impresszionizmust követő időkben, a művészek életküzdelmének leghatásosabb fegyvere lett. Február hatodikán vesztettem el Zichy Muki nagybátyámat, aki fiatalkoromnak pártfogója és igazi atyais barátom volt. Halála anyagiakban nem jelentett változást számomra, mert az u.n. családi segélyt utódai változatlanul folyósították. Közben munkáimmal is kerestem időnkint valamit, bár keresetemből megélni aligha tudtam volna. - Ennek az évnek legnagyobb részét Budapesten töltöttem és szorgalmasan festettem. Ekkor készült feleségemnek nagy - álló alakú - arcképe, amely a Műcsarnok téli tárlatán "Kék ruha" címen volt "Kezek" című tanulmányommal együtt kiállítva. Ez utóbbit az állam vásárolta meg. Azt hiszem még ebben az évben festettem Mariay Ödön nagy állóalakú képét is, amellyel kevésbbé voltam megelégedve. Mariay Ödön révén, kivel akkor sokai találkoztunk, ismerkedtem meg Ady Endrével. Adyról, aki egyik legkedvesebb költőm és a magyarság egyik legnagyobb irodalmi művésze, olyan képet szeretnék adni, ami megfelel annak a szeretetnek, amellyel emlékét őrzöm. Félek, hogy ez nem fog sikerülni. - Közepesnél is inkább kisebb termetű volt. Arcvonásai eredetileg érdekesek, sőt szépek lehettek. De nagy szemei, a betegségtől és az italtól, vörösszélűen dübbedtek ki arcából. Szép nagy érzéki szája pedig dagadt, hólyagos és sebes volt. - Első látásra szinte ijesztően hatott. Pedig ha leült az emberrel beszélgetni, hamarosan kibontakozott, az átlagot magasan meghaladó szelleme. De ha leült, akkor inni is kellett vele, és ha egy-két pohár bort megivott, akkor már "készen" is volt. - Többször is összejöttem vele. Nálam is volt, Mariay Ödönnél is voltunk együtt böszörményi disznótoros vacsorán, de ezeknél az együttléteknél mindig ugyanannak kellett bekövetkeznie: rövid ideig tartó felvillanás után, a mámornak és aztán, a teljes összeomlásnak. - Pedig Adyban nemcsak a költőt, az embert is tudtam volna szeretni. Ezt a vonzódást talán ő is viszonozta. Egy verssorozatát, barátsága jeléül, Mariaynak és nekem ajánlotta. A következő - 1912-ik - év tavaszán feleségemmel Olaszországba utaztam. Március vége felé lehettem Velencében, mikor ott Vilmos császár, Viktor Emánuel olasz királlyal találkozott. A király korábban érkezett, és mind érkezésekor mind amikor díszes evezősbárkáján a vasúti állomásra ment a császár elé, meleg ovációkkal fogadták. De mikor a császárral együtt onnan visszajött, még őt is kevesen, a császárt pedig egyáltalán nem evvivázták. Csak egy-két csoport német túrista hoch-ja hallatszott. Ezt a bevonulást a Santa Maria della Salute felől néztem, ahonnan elég messziről figyelhettem a közönség viselkedését. A császárt Velencében a Bacino San Marcoban jachtja és néhány hadihajója várta, amelyeknek őt tengeri kirándulásán kellett kísérniük. - Délutánra 166