Bodonyi Emőke (szerk.): Lélekvándorlásaim. Péreli Zsuzsa kiállítása. 2017.11.30 - 2018.02.25. Ferenczy Múzeum, Szentendre (Szentendre, 2017)
__-Bodonyi Emőke Lélek uándo rlása ±m Péreli Zsuzsa művészetéről Van, aki zárdái munkának tekinti a szövést. Hónapokig, akár évekig is eltarthat egy teljes kárpit leszövése, és a külső szemlélő számára a monoton munka közben a milliméter vékonyságú szálak csak lassan kezdenek motívummá formálódni. De van, aki éppen ezért szereti. Az alkotás közben, mielőtt a mű megszületne, már egyben látja a kompozíció részleteit és az egymásba érő-kapcsolódó fonalak különféle színárnyalatainak hatását. Péreli Zsuzsa számára a kárpitszövés ezt jelenti és zárdái munkát is, de a szó pozitív értelmében. A szövőszék mellett töltött hosszú és magányos órák alatt, a befelé visszhangzó elmélyülés során annyira beleéli magát az éppen szövött figura vagy táj leikébe, hogy „madárrá” vagy akár „fává" is képes válni. így költözik másik létbe, hogy aztán a mű befejezése után új képbe, szinte új lélekbe vándoroljon. A kárpitszövés hagyományainak megőrzése etikai fontosságú számára, mert a mai zaklatott világot egy értéket, tisztaságot felmutató minőségi művészettel ellensúlyozni lehet. Kárpitjait maga szövi, és pályája elején is úgy vett részt a műfaj megújításában, hogy az anyag és a technika alapvető értékeiből indult ki. Festői és költői látásmódja találékony, sokszor ironikus szókimondással és gyakran szürreális kifejezésbeli eszköztárral egészül ki. Az életműve egy lassan haladó vonathoz hasonlítható, amelyre mindig újabb és újabb utas száll fel, de senki nem száll le. A régebbi alkotásai munkásságának tartóoszlopai, és az újonnan készültekkel együtt egymást is értelmezik. Ezért látunk viszont minden egyes tárlatán korábbi, ismert kárpitműveket. Az egykor megszövött alakok, tájak története így az egyre bővülő életregény fejezeteibe illeszkednek, mint ahogy a 2015-ben megjelent pécsi kiállítási katalógusában olvasható vallomása is szemléletesen összegzi: „A legutolsó kárpitom, a Benső zarándoklat ébresztett rá, hogy minden munkám egy-egy stációt idéz a valóságos életemből." A magyar kárpitművészet egyik legkiemelkedőbb képviselőjének, Péreli Zsuzsának 1990-ben volt utoljára kiállítása a Ferenczy Múzeumban. A mostani tárlata a legszebb és legfontosabb alkotásokból válogatva, szellemi összetartozásuk szerinti csoportosításban tekinti át az immár több mint négy évtizedet átfogó életművet és vezet át minket azon az úton, amelyen a művész is halad. űvészetének kialakulásában meghatározó szerepet töltött be nem mindennapinak mondható gyermekkora. Ismerünk embereket, akiknél ez szintén másképp alakult vagy éppen kimaradt: köztük talán leghíresebb Mozart volt, aki már hat évesen, nővérével együtt európai koncertturnén mutatkozott be korának legelőkelőbb királyai, fejedelmei előtt. Péreli Zsuzsa az iskola után kávéházakban üldögélt sokszínű tehetséggel megáldott édesanyja mellett, akinek munkájához és létformájához ez a légkör nyújtott alkotói ihletet. Az Ecseri piacra jártak beszerezni a leghétköznapibb használati tárgyakat, és számukra az otthon nem egy állandó fészket, hanem csupán lakásokat-szám szerint tizenhetet-jelentett. Péreli Zsuzsa már vándorló gyerekkorában is fogékony szemmel és lélekkel közlekedett, az ekkor őt ért hatások mind a mai napig érezhetőek gondolkodásában. Ebben az önfeledten szemlélődő időszakban leginkább az emberek érdekelték, sorsukon töprengve bámulta őket a kávéházakban. Emellett figyelmét azok a régi tárgyak kötötték le, amelyeket az Ecseri piacon járva észrevett. A régi családi albumok elsárgult fotóiról visszanéző arcok különösen fogva tartották fantáziáját, életet, sorsot képzelt hozzájuk, vagy talán ő írta meg történetüket. Még nem tudta értelmezni a fényképek múltját, de lelkileg rabul ejtették. Később, amikor hatásukra már kárpitokat szőtt, akkor ébredt rá, hogy a fotók díszletei egy egészen más világot mutatnak, mint amiben a képek szereplői valójában éltek. Ezek az egyszerű, falusi emberek, ha vándorfotós érkezett a faluba, felvették az ünneplő ruhájukat és a fotográfus elé álltak, mert ösztönösen is érezték, hogy valahogyan emléket kell hagyni maguk után, akár így mereven pózolva egy-egy pillanat töredékében. régi filmek is Péreli Zsuzsa gyermekkorának maradandó élményei közé tartoztak. Sok időt töltött a Filmmúzeumban, és felfedezte magának, többek között, Sarah Bernhardt-t, Márkus Emíliát és nem utolsósorban a híres némafilmes dán színésznőt, Ásta Nielsent. Portréját Péreli öt kárpiton is megörökítette, de nem az általa eljátszott szerepek érdekelték, hanem maga a színésznő, aki azonosulni tud másokkal, és akinek különleges tehetsége több művészeti ágban is megmutatkozott. Péreli számára talán ez is ösztönzést nyújtott ahhoz, hogy az elhagyott padlásokon, piacokon talált hajdanvolt Aranykor emlékeit gyűjtse, és a múlthoz kötődő városi, illetve népi kultúra tárgyi világán keresztül közelebb kerüljön az egyszerű emberek valóságához. Felébredt benne a falusi élet iránti kíváncsiság, annak ellenére, hogy városi, igazi pesti gyermek volt. Amikor kamaszkorában, az 3
