Basics Beatrix - Dománszky Gabriella (szerk.): Szenvendély és ráció. Perlrott Csaba Vilmos 1880 - 1955 - MűvészetMalom kiadványai 9. (Szentendre, 2015)

Magamról. Perlrott Csaba Vilmos önéletrajzi írása

jellemét és megzavarták természettől való jóegészségét. Szinte rendkívüli szeretettel őrködött fölöttem. Félt attól, hogy titkok élnek bennem, amiket ő nem ismer s boldog volt, ha gyámolíthatott bölcsességével s ha elárultam, kikkel verekedtem össze, vagy rosszul feleltem az iskolában.

Atyám az egyszerű órásiparos, egészen más jellemű volt, mint édesanyám; ő kivette részét korának minden optimizmusából, nem voltak benne kétségek és rettegések. De nemcsak az édesanyám természetével, hanem az enyémmel is ellentétes volt az ő természete. Nyugodtan állt a mindennapok sodrában, én pedig a nyugtalan művészet kifürkészhetetlen titkait és végtelen szabadságát szerettem. Évek folyamán ez a közöttünk lévő különbség mind erősebb és elidegenítőbb lett. De mégsem fejlődtem el tőle egészen. Ma is úgy érzem, sok tulajdonságomat elsősorban tőle örököltem.

Egy egész uccát elfoglaló, hosszú kertes házban nevelkedtem. Ez a kertes nagy játszóhely és gyermekkorom primitív környezete erősen hozzájárultak mai énem kialakulásához. Nem volt körülöttem senki, aki tudatosan vezetett volna be az életbe. Talán csak a kis iskola egyszerű tanítója, aki először fölfigyelt rám s akinek én is köszönhetek egyet-mást.

Évente többször is átnézte tanítványai irkáit s emlékszem rá, egy napon megdicsért és azt mondta, rajzoljak minél többet, mindenfélét, ami csak az eszembe jut. Megfogadtam a tanácsát, de sokáig csak ólomkatonákat és nádfödeles házakat tudtam rajzolni a magam ügyetlen, kezdetleges kifejezési módján. De ekkortájban teltem meg különösebb nyugtalanságokkal is. Jól emlékszem rá, amint a kertünkben fekve bámultam a száguldó felhőket. A rohanó gomolyagokból csatákat, púpos tevéket s szakállas embereket vizionáltam, mindezeket a figurákat földöntúli lényeknek hittem és vészes történetek eljövetelét vártam.

Ilyenkor hihetetlen izgalommal rohantam anyámhoz s csak úgy tudott megvigasztalni, ha eljött velem labdázni.

Később kerülni kezdtem az iskolát, de a négy elemit mégis sikerült elvégeznem Békéscsabán. 1899-ben Pesten jártam tovább iskolába. Atyám mindenképpen azt akarta, hogy családi tradíciók szerint válaszszam meg foglalkozásomat. (Mindenképpen zenészt vagy órást akart belőlem nevelni.) Miután hallani sem akartam arról, hogy mesterember legyek, engedelmet kaptam rá, hogy zenésznek készüljek. De később ettől is elment a kedvem. Atyámnak nem mertem szólni, anyámnak azonban elpanaszoltam, hogy nem tetszik a zenetanárom tanítási módszere s természetemnél fogva inkább színész szeretnék lenni. Egy szemesztert végig is tanultam, de statisztálás helyett a Fővárosi Iparrajz Iskolába jártam. Ez év végével rajzaimat hazavittem, hogy némi büszkeséggel megmutassam azokat atyámnak. Abban a biztos tudatban tettem ezt, hogy ő nem fog ellenkezni, hiszen tanáraim mind föltűnően dicsérnek. Az egyik este, 1904 áprilisában, kiválogatott rajzaimat kiteregettem a földre és a falakra, hogy az összegyűlt család véleményt mondjon róluk. Atyám megnézte munkáimat s annyira megharagudott, hogy ilyen elváltozottnak még sohasem láttam őt az életben. Mindenáron vissza akart kényszeríteni az órásmesterséghez. Ellenkeztem vele s kijelentettem, hogy tovább fogok tanulni, így indultam el festői pályám első stációja felé.

Májusban Koszta Józsefhez kerültem Abonyba, júliusban azonban már Nagy-Bányára utaztam, ahol Grünwald Béla tanítványa lettem.

Itt bontakozik ki tényleges hitvallásom. Atyámmal a körülményekhez képest kibékültem, de egészen soha többé nem tudtunk összebarátkozni. 1905 telén ismét Nagy-Bányán vagyok kisebb megszakításokkal késő őszig. Édesanyám úgy, ahogy tehette, támogatott megtakarított pénzecskéjéből. 1905-ben festettem „Cigányok” című képemet, amely megtetszett Ferenczynek. Pesten kieszközölt számomra egy kis ösztöndíjat, amivel aztán Párizsba utaztam.

Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre. Az első képek, amik megrázóan

PERLROTT CSABA VILMOS: MAGAMRÓL