Herpai András (szerk.): Friss művek. Balogh László Munkácsy-díjas festőművész kiállítása, Ferenczy Múzeum, Barcsay-terem - A Ferenczy Múzeum kiadványai, D. sorozat: Múzeumi füzetek - Kiállításvezetők 6. (Szentendre, 2014)
Balogh László friss művei Balogh László legújabb műveit ismerhetjük meg a Ferenczy Múzeum kiállításán. De mit is takar a friss művek elnevezés? Hogyan lehet egy idős mesternek, a szentendrei művészet doyenjének kiállítását ilyen jelzővel indítani? Mitől lesz friss egy műalkotás? A művészettörténész helyett maguk a művek válaszolják meg a csöppet sem egyszerű kérdéseket. Balogh László összegző kiállítására 2010-ben került sor a szentendrei MűvészetMalomban, ekkor több mint 200 festményt és grafikát mutatott be. A falakon világossá és érthetővé vált a művész munkássága: végigkísérhettük következetes életpályáján a gimnáziumi évektől a világháború megpróbáltatásain és a művésztelepi évek kibontakozásán keresztül egészen a kiforrott és érett művekig, amelyeket már indulástól a tudatosan vállalt festői- és emberi felelősség hatott át. Következetes életműve egy tökéletes körívben teljesedett ki ezen a kiállításon. Sokan hihették úgy, hogy az ezt követően elkészült alkotások egytől egyig csak a festő „késői korszakát” képviselhetik. Ezzel szemben a Ferenczy Múzeum Barcsay-termében látható képek rácáfolnak a kétkedőkre. Nemcsak hogy nem zárult le az életmű, hanem új művek is készültek, s aki belép ebbe a kiállítótérbe, rögtön szembesülhet a változással. De hogyan is tudjuk ezt a változást szavakba önteni? Hogyan ragadhatjuk meg igazán Balogh László „friss” műveit? A kiállítás rendezésekor Balogh László maga kérte, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, a régebbi festményekkel. Inkább arra kér minket látogatókat, hogy vegyünk mély lélegzetet, és húzzunk egy cezúrát. Meggyőződése, hogy így vehetjük észre a műveken a mélyebb változásokat és hangsúlyeltolódásokat. Festményei kiindulópontja maga a belső indulat, az emóció. Ezt az indulatot - mesteréhez, Barcsay Jenőhöz hasonlóan - a klasszikus arányok alapján, sallangmentesen fogalmazza meg, akár egy lélegzetvételnyi hosszú vonallal meghatározva a teljes kompozíciót. Ezt követően a vásznat a festői gondolat alapján tölti meg színekkel: a statikus részeken legtöbbször a meleg, súlyos földszínek dominálnak, de észrevehetünk könnyed világos sárgákat és kékeket is. Égő vöröset, skarlátot használ ahol nyomatékosítani, ahol „kiáltani” akar. Az alkotás közben a belső képet alakítja át a vászonra, tudatosan és ösztönösen. Egyrészt láthatunk strukturalista képet (Színek és terek, 2014), és organikus formákból kibomló festményt (Organikus forma, 2013). Még ott is, ahol konkrét látvány formáit látjuk redukálni (Emlék, 2013), a festő belső világába tekinthetünk be bele, aki nem egyszerűen az empíriát értelmezi át. Ezért mondhatjuk Kandinszkij alapján: „Végül tehát a belső szükségszerűség, mint a művészeti fejlődés elve jelentkezik, mint annak fő mozgatóereje a tiszta és örök művészi felé vezető úton.” 7
