Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Darkó Jenő - Erdősi Péter: Falu a hódoltság peremén: Szentendre a török korban
Darkó Jenő - Erdőst Péter: Falu a hódoltság peremén Solt megyében.83 1627-ben többek közt Pomázra és Kalászra kapott adományt Esterházy Páltól, Miklós nádor fivérétől, Nógrád várának kapitányától.84 Az 1650-es években pomázi hatalmaskodással, terjeszkedéssel vádolta meg a szentendreieket Pest-Pilis-Solt megye joghatósága előtt, de korábban nem volt ellenséges a viszonyuk. Hogy mi tette azzá, annak megértésében egy későbbi, 1668-as tanúvallatás segít, melyben szentendrei és óbudai jobbágyok nyilatkoztak Budai Pál birtokbírásáról, aki ekkor már nem élt.85 A tanúvallatásból kibontakozik a szentendreiek pomázi és kalászi érdekeltségének története. Az előzmények a 17. század elejének Szentendre újratelepülése és Budai Pál 1620-as évekbeli birtokszerzése közötti időszakára nyúlnak vissza. 1668-ban a megkérdezett szentendreiek közül már csak a legöregebbnek, a mintegy 95 éves Nagy Bálintnak voltak emlékei erről az időszakról. Az 1570-es években született Nagy Bálint megélte a tizenötéves háborút, felnőtt volt a falu újratelepülése idején, lehetett akár az oda visszatérők egyike. Ügy tudta, hogy a szentendreiek és az óbudaiak egykor szabadon használták az elnéptelenedett Pomázt és Kalászt, „senkinek azon két pusztától semmit nem fizettek, noha ők élték”. Szentendrénél a szántásra-vetésre alkalmas terület szerény, a pomázi és kalászi föld művelése a falu megélhetésének lényeges eleme lehetett.86 Arra, hogy Budai Pál miként szerezte meg a két birtokot az 1620-as években, nemcsak a legöregebb jobbágy emlékezett, hanem egy 40 esztendős is hallott róla egy 80-90 évestől. Elbeszélésük szerint két közeli rokona, Márkus (Marcus) Máté és János javasolta Budainak, hogy „kérje meg” a pusztán álló Pomázt és Kalászt, mert nincs olyan magyar birtokos, akinek ez a jogait sértené: „[...] öcsém, ha te ember volnál, az gondját viselhetnéd, Pomáz és Kalász nevű pusztákat magadnak tehetnéd, mert azoknak nincsen magyar urok” — mondta Márkus Máté a tanúk szerint Budai Pálnak, aki a rábeszélés után csakugyan „megkérte” a birtokokat Esterházytól. A 95 éves jobbágy „öreg emberek magok szájokból hallotta” egykor, hogy „Nógrád várában néhai méltóságos elnyugott Esterházy Pál uram ő nagysága asztalánál lévén, fölül meg írott Marcus Mátéval és Marcus Jánossal” folyamodott a birtokokért.87 Az óbudaiak és a szentendreiek a földeket Budai megjelenése után tovább használhatták, de már fizetniük kellett érte. Erről az időszakról a fiatalabbak is tudtak. Egy 35 éves tanú azt idézte fel, hogy részt vett a pomázi szántásban. Mint mondta, ez a gyerekkorában történt: feltéve, hogy körülbelül 10 éves korában foghatták erre a munkára, elbeszélése az 1640-es évekig, az akkor érvényes gyakorlatig vezet bennünket vissza az időben.88 A szentendreiek ekkoriban tehát szerződéses viszonyban álltak Budaival, bérleti díjat fizettek, terményjáradékot adtak neki. A fold megműveléséért 6 forint, a marhák legeltetéséért pedig 7 forint járt, ezen felül a kilenced, valamint a dézsma, amit Marcus Máté szedett be a földesúr részére. 83 Bornemissza Bolgár (Budai) Pál életpályájára: Jakus 1985. 1657-ben helyettes alispán volt Nógrád vármegyében (Jakus 1985: 17), de Pest- Pilis-Solt megyei esküdtként, szécsényi prókátorként és Pilis megyei tizedárendátorként is vannak a személyére adatok (Horváth L. 1995:146). A jogban jártas, ügyvédként is tevékenykedő Budai Pál a Szentendrei-szigeten megtelepedett bolgárok 1428. évi kiváltságlevelét saját családi birtokszerzését igazoló adományként állította be, mintha Bolgárfalu a Bolgár családé lenne. Birtokszerző stratégiájára és a „végrendeletszerű Memoriale”-ra: Mályusz 1981: 280—283. 84 Esterházy Pálra (1587-1645) mint nógrádi kapitányra: Eszterházy 1901: 245. Mint Budai Pál pártfogójára: Mályusz 1981: 281-282.1697-ben az örökös Wattay család Esterházy Miklós nádor 1627. évi adományára hivatkozik (Soós 2008: 70, 237). A nádori adományt megelőzhette a tényleges birtoklás, melynek kezdetét 1620/1622-re teszik (Kátai et al. 1994: 37; Nedelykov 2003: 7, az utóbbi 1622. évi birtokba iktatással számol). A Wattay családra: Nagy 1857-1868: XII. 89-90. A Wattayakra mint Bolgár Pál örököseire: Jakus 1985:16,23,25-27; L. Gál 1988: 35. Wattay Pál szolgabírói tisztségére (1668): Purjesz 1958:196 (139. jegyzet); Laszlovszky 2001c: 46. 85 PML, IV.l.j, No. 17. Kivonatos közlése: Borosy 1998—2000: II. 82—86 (212. sz.). Említi: Szakály 1997:350. Budai Pál két lánya kért tanúvallatást a megyétől. Egyikük Wattay Pálnak, Pomáz és Kalász új földesurának, a megye szolgabírójának volt a felesége. A vizsgálat tétje a család számára a birtokbírás jogosságának az igazolása volt, s ehhez be kellett mutatnia, hogy Pomáznak és Kalásznak emberemlékezet óta nem volt más birtokosa Budáin kívül. A vármegye emberei azt kérdezték a jobbágyoktól, vajon ő bírta-e „örökösen és szabadon” azokat, hallottak-e az utódaival szemben jogigénnyel fellépő apácák birtokbírásáról. A második kérdés azt firtatta, hogy Bolgár halála után a két lánya örökölte-e ezeket a helyeket. A procedúra közben egy harmadik ponttal egészítették ki az előbbieket, amely azt feszegette, hogy tudnak-e a tanúk az apácák jogairól; az eljárás lefolytatói bizonyára megértették, hogy nyílt rákérdezés nélkül senki sem tér ki erre a fontos részletre. A tanúk ugyanis feltűnően egyformán válaszoltak, elbeszéléseik egyes részletekben kiegészítették egymást, de senki sem vallott mást, mint ami Wattaynak, feleségének és sógornőjének kedvezett — ám ez a helyzet a harmadik kérdés beiktatása után sem változott. A forrás nem nevezi meg, hogy milyen apácákról van szó. Kalász 1349-ben az óbudai klarisszáké volt, Pomázon pedig a (margit)szigeti domonkos apácáknak voltak birtokaik a középkorban, így mindkét rend érintett lehetett a jogvitában. A kikérdezett óbudaiak és szentendreiek hódoltság alatti történetét ismerve annak persze nem volt realitása, hogy az apácák Mohács előtti jelenlétére visszaemlékezzenek; a tanúk csak arról beszélhettek volna, ha annak lett volna folytatása az általuk belátott időben. 86 A Pomáz és Kalász közötti, a 16. század közepén elpusztásodott Szenesének 1609-ben az óbudaiak és a szentendreiek „élték” a földjét, az egykor Budának és Visegrádnak adózó javak abban az évben készült összeírása szerint (Iványi 1905: 383). Szenesére: Laszlovszky 2001b. Ez az utóbbi adat hozzájárul a fenti tanúvallomásban említett időszak behatárolásához is, azaz a pomázi és a kalászi földhasználat feltehetőleg éppúgy a tizenötéves háború utáni visszatérést közvetlenül követő évekre tehető, mint a szenesei. 87 PML, IV.l.j, No. 17. 88 A pomázi szántásról és a dézsmaszedésről a jegyzőkönyvben a 2. és a 14. sorszámmal jelölt 35, illetve 30 éves tanú beszélt (PML, IV.l.j, No. 17). 190
