Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre A szerb múlt a 20. század első évtizedeiben a városlakók számára sem volt közömbös: tanújele ennek egy interpelláció, amely 1922. február 18-án, a szentendrei városi közgyűlés ülésén hangzott el. A felszólalást követő vita már nem a szerbek aktuális szerepéről, súlyáról szólt, hanem múltjuk megítéléséről. Csamprág István, aki a szentendrei szerb püspök titkára volt és a közgyűlésben őt képviselte, ezekkel a szavakkal fordult a polgármesterhez, Antolik Arnoldhoz: „Tisztelettel kérdem az igen tisztelt Polgármester Urat: 1.) Van-e tudomása arról, hogy az Új Nemzedék című napilap f[olyó] é[v] és f[olyó] hó 15-én keltezett számában A fényes Budapest szomorú szomszédja’cím alatt állítólag a polgármester Ur által is sugallt cikk jelent meg, mely Szentendre város szerb nemzetiségű polgárságáról sértő és lealázó módon nyilatkozik? [...] 4.) Midőn a város vagyonáról megemlékezett, miért nem méltóztatott azt is megemlíteni, hogy a város éppen az ún. szerb uralom alatt Dumtsa Jenő néh[ai] polgármester érdeméből jutott ezen tekintélyes vagyonhoz, mely nélkül hogyan gondolná fedezni a város mostani milliós évi szükségleteit?”7 Antolik azzal válaszolt, hogy az újságíró tényleg felkereste őt, beszélgettek is a régi Szentendre történetéről, de nem abban a formában, ahogyan az a cikkből kitűnt. A polgármester szerint a szerző máshonnan is gyűjtött adatokat, ráadásul fantáziáit is a szöveg megírásakor. Elismerte, hogy „[...] kétségkívül a szerb anyanyelvű polgártársainkról sértő módon emlékezik meg. Mjelenti továbbá a polgármester, hogy ő hivatali működése alatt már több ízben tanújelét adta annak, hogy a város különféle anyanyelvű és vallású polgárságának egyformán szószólója és védője s így fel nem tételezhető, hogy ő a jelzett cikket fogalmazta volna.”8 A határozat kimondta, hogy „a közgyűlés, valamint az interpelláló a polgármester válaszát tudomásul veszi”.9 A szerb múlt megírása persze jóval régebbi előzményekre tekint vissza. Az alábbiakban két, e múlt elbeszélését tekintve kiemelkedőnek számító szöveggel foglalkozunk részletesebben. Közös vonásuk, hogy egy-egy esemény vagy eseménysorozat kiemelésével igyekeztek a város (szerb) szellemét megjeleníteni. Az egyik munka Pavle Sofric, Nisben 1903-ban kiadott, egyfajta városi szellemtörténetként is jellemezhető könyve. Sofric az Osztrák-Magyar Monarchia szerbiai ügyekkel foglalkozó politikusának, belgrádi főkonzulnak, Kállay Béninek félnapos szentendrei látogatására hegyezte ki a művét; a nevezetes eseményt talán éppen neki köszönhetően eleveníthette fel a fent emh'tett Slobodan Markovié jó hat évtizeddel később. A másik elemzett szöveg jóval korábbi: egy 1854-ben, a Srpski Letopis hasábjain megjelent, Szentendre című dolgozat, amely Jakov Ignjatovic műve. Az utóbbi írás arról adott képet, hogy az 1854-ben a már hanyatlásnak indult, de még élőként leírt szentendrei szerbség emlékezetkonstrukciójában („helytörténetében”) milyen események, történeti dokumentumok játszották a helyi és a nemzeti jellem kikristályodási pontjait. Mint azt a későbbiekben látni fogjuk, ezek alapvetően különböztek a Pavle Sofric által aláhúzott tényezőktől. A 19. századi mezővárosból, az „óriási amfiteátrumból”10 gyakran úgy tekintettek a korábbi, „patriarkális” Szentendrére, mint az egykori szerb Sionra, szerb Rómára, amelyben maga Csernovics Arzén (III. Arsenije Carnojevic) pát7 PML, V.371,1922. február 18. 8 PML, V.371,1922. február 18. 9 PML, V.371,1922. február 18. 10 A Vajdaságból áttelepült költő és műfordító, a magyar-délszláv irodalmi kapcsolatok előmozdítója, Csuka Zoltán korábban már idézett munkájában utalt az akkor éppen divatba jövő Szentendrére, amikor a város talán leghíresebb szerb szülöttjére, Jakov Ignjatovic emlékezett, aki ugyanazt a tájat láthatta mint az olvasó, csak „egy-két modern gyárat kell talán lefejteni a [...] tájról, s máris előttünk áll a száz év előtti óriási amfiteátrum.” Csuka 1969: 17. 90
