Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Szentendre mint idegenforgalmi központ és múzeumváros Az idegenforgalmi központ Az 1960-as évek Szentendréjét bemutató - és ebben a műfajban az első - útikönyv egy éppen elmúlófélben lévő várost reklámozott a belföldi turisták számára. A Szentendre megkapó látványán elálmélkodó szerző „tájba olvadó városnak” nevezte azt.1 Ez a könyv még a csendes, a tájjal szerves kapcsolatban élő településről szólt, amely évtizedekkel később már „tájat felfaló városként” vált számtalan útikönyv és főként PR-kiadvány tárgyává. Csuka Zoltán Jakov Ignjatovics (Ignjatovic) szerb íróról szóló regényes életrajzában egyenesen azt állította, hogy Budapest felől nézve a város és környékének a képe még az 1960-as években is a 19. század közepét idézte. „Ha manapság a Budakalászról Szentendrére vezető műúton egy pillanatra megáll a rohanó gépkocsi, s az utasember egy pillanatra körülnéz, hajszálra ugyanazt a képet látja, mint Jakov Ignjatovic, amikor több mint száz év előtt a szülővárosát körülvevő tájra pillantott. Egy-két modern gyárat kell talán lefejteni erről a valóban festői tájról, s máris előttünk áll a száz év előtti óriási amfiteátrum [...].”2 A „tájat felfaló város” jellemzés az 1960-as években még csak az említett útikönyv margóin jelentkezett, és annak szerzői minden bizonnyal nem is sejtették, hogy a helyenként elejtett széljegyzeteikben már a jövőről szólnak. Ez a jövő azért a szövegben itt-ott felsejlett. „A Duna-kanyar — hazánknak idegenforgalmi szempontból Budapest és a Balaton után a legismertebb tája - a Duna jobb partján Esztergomtól [...] a főváros határáig húzódik. Szentendre a Duna-kanyarnak Budapesttől északi irányban az első, erősen látogatott települése.”3 Ekkor Szentendre még csak földrajzilag első, még csak erősen látogatott település volt, nem pedig a Dunakanyar gyöngye vagy éppen fővárosa. ,A legkisebb városok közé tartozó” település az 1960-as évek elejére „gazdaságilag ismét megerősödött”, elsősorban a várost is elérő „erőteljesebb iparosítás” következtében, ám a továbbélő idegenforgalmat (ahogy a kötet fogalmazott: „a nyaraló vendégekből való élést”) ekkoriban hasznosnak és helyénvalónak tartották. A jövőt éppen ennek a hasznos és helyénvaló tevékenységnek a felfejlesztésében látták, hiszen minden jel szerint a várost és környékét „[minden] alkalmassá teszik arra, hogy a főváros dolgozói itt találják meg pihenőjüket. Ez ad lendületet ’legtörténelmibb vidékünk’ e kisvárosa fejlődésének.”4 Az első szentendrei útikönyv szerzői azonban a fejlődést nem mindenben láthatták előre. Az 1960-as évek elején még a kiterjedt gyümölcsösökbe, a nemsokára beépített, de akkoriban még dúsan termő gyümölcsöskertekkel jellemzett Pismányra vagy éppen ízbégre szerveztek a „főváros dolgozói” számára kellemes városi sétákat.5 Nem véletlenül írták, hogy 1 Boros—Soproni—Szombathy 1967. 2 Csuka 1969: 17. 3 Boros-Soproni-Szombathy 1967: 7. 4 Boros-Soproni-Szombathy 1967: 55. 5 Boros-Soproni-Szombathy 1967: 150-162. 39
