Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre ám e mögé konkrét tervet, ígéretet nem társított. Annál többet beszélt ugyanakkor az üdülők tulajdonosairól, akiknek az érdekeit a városi pártbizottság újonnan kinevezett első embere egyre fontosabbnak vélte képviselni: „[...] gyakran kapunk bírálatot az üdülőterület fejlesztéséért. Nem ritkán azért is, hogy létezik ez a terület. Mégis azt kell mondanom, hogy nem egyszerűen passzióról, hanem indokolt társadalmi igényről van szó. A tulajdonosok adóznak a városnak, a tanácsnak kötelessége gondoskodni a fejlesztésről. Tehát az üdülőövezet ugyanúgy része a városnak, mint bármelyik másik városrész.”65 A párttitkári nyilatkozat önkéntelenül utal arra, hogy az a párt, amelynek a képviselője nyilatkozott, ekkorra már nem az 1950-es évek komisszárjainak pártja. Ez még önmagában nem különösebben meglepő. Az azonban már annál inkább, hogy - a kódolt forma ellenére - mennyire egyértelműen kifejezésre jutott, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt helyi embere, pártjához hasonlóan valójában milyen konkrét érdekeket is képviselt az 1970-es évek eleji Szentendrén. Miközben gyakorlatilag egyetlen általánossággal „elintézte” a munkásokat, kifejezetten és jóval konkrétabban a városban egyre nagyobb számban megjelenő (magán)üdülőtulajdonosok, az „Új Osztály” közérdekűnek feltüntetett magánérdekeit képviselte. A párt állama — mint legfőbb redisztribúciós ágens — Szentendrén az országos átlaghoz képest leplezetlenebb módon vált osztályállammá, az „Új Osztály” államává, és annak alkotmányosan is bebetonozott egyetlen állampártja pedig ennek az osztálynak lett az érdekképviselete szerve, méghozzá mint ilyen, az akkori alkotmányból fakadó módon versenytárs nélkül. Az „Új Osztály” fogalmát a djilas-i66 értelemben használom. Milovan Djilas 1950-es évekbeli koncepcióját talán a legmeggyőzőbben fejlesztette tovább az 1960-as évek közepén a létezett államszocializmus két fiatal lengyel marxista kritikusa, Jacek Kuron és Karol Modzelewski.67 Ok ketten már nem elégedtek meg az „új osztály” bürokratikus és elidegenedett módon ellenforradalmi jellegének leírásával, de a formális leninizmus marxista kritikájával kimutatták, hogy az államszocializmusban a formálisan állami tulajdonon alapuló többlettermék újraelosztásának gyakorlatakor leplezedenül osztályérdekeket követett. Kuronék álláspontja szerint az a hivatalos doktrína, melynek értelmében Lengyelország - és a többi, úgynevezett szocialista ország - szocialista állam lenne, hamis, csupán a tulajdon formális, jogi értelmezésén alapuló állítás. A döntéseket hozó, az állami tulajdont valójában birtokló apparátusi osztály osztja (újra) el és használja a megtermelt javakat. A párt saját tagságától és hivatkozási alapjától, a munkásosztálytól elidegenedett központi hierarchiája szervezi, irányítja és készteti engedelmességre a munkásosztály és a többi társadalmi réteg tagjait. Az 1960-as évek bátor lengyel szocialista realista elemzői szerint az elnyomó államszocialista bürokrácia osztályjellege éppen a többletjavak kisajátításában és újraelosztásában nyilvánult meg. Magyarországon a djilas-i „Üj Osztály” koncepciót az 1980-as évek végén és 1990-es évek elején Szalai Erzsébet alkalmazta a (késő) Kádár-kori magyar valóság leírására, némileg árnyalva az 1960-as évek kelet-európai rendszerkritikai hagyományát. Elitkutatásai során Szalai arra a meggyőződésre jutott, hogy - legalábbis Magyarországon - inkább osztályvonásokkal rendelkező rendről lehetett beszélni, mintsem a marxi értelemben vett (új) osztályról.68 A „rend” legfőbb jellemvonásai közé tartozott a személyes kapcsolatok bonyolult hálója és bizonyos közös értékek, valamiféle ethosz feltételezett létezése. Szalai koncepciója szerint ennek az osztályjellegekkel bíró társadalmi rendnek a lényege a politikai hatalomból levezetett gazdasági hatalom, azaz a redisztribúciós forrásokkal való élés volt. Ugyanakkor az általa vizsgált nagyvállalatoknak (és esetünkben a nagyvállalati metafora akár egy kisvárosra is alkalmazható) ahhoz, hogy fenn tudjanak maradni ebben a rendszerben, bizonyos piaci teljesítményeket kellett produkálniuk. A rendszer alacsony színvonalú legitimitással bírt, amit elsősorban az „osztályvezetők” a különböző szinteken az életszínvonal-politikával kompenzáltak. Többek között az alacsony legitimációból és a redisztribúciós versenyből faka-10. kép Szentendrei szocialista lakótelepi házak, 1960-as évek (FEMÚZ, F20080) 65 (n.n.): A hatékony tanácsi munka feltételei. Interjú Löffler Józseffel, a városi pártbizottság titkárával. Pest Megyei Hírlap - Szentendre, 1973. május 12. 66 Djilas é.n. [1957]. 67 Kuron-Modzelewski 1982. 68 Szalai 1993:17-30; v.ö. Szalai 1989; Szalai 2004. 24
