Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Darkó Jenő - Erdősi Péter: Falu a hódoltság peremén: Szentendre a török korban
Darkó Jenő - Erdősi Péter: Falu a hódoltság peremén ciszterciek újabb kísérlete sem okozott nagyobb zavart.117 Boszniai ferencesek vállaltak szerepet a hitéletben, majd újjászerveződött a katolikus plébánia, de megszűnt az egészen a 17. század kitartó reformátusok közössége.118 Lent délen a visszafoglalt Belgrádot újra bevették a törökök, így onnan menekültek tömege érkezett. Berendezkedésüket élte meg és beszélte el 1697-ben a megye biztosainak az idős Lukács Pál, aki falubeli ismerősei közül sokakat elveszített - de a fia vele élt. A két korszak mezsgyéjén, a századforduló évében iljabb Zichy István (1647-1700), a birtokszerző fia már így nevezte a települést: „oppidum meum”, az én mezővárosom.119 Falu, „oppidum”, „város” Egy pillanatra elvonatkoztatva a politika- és kultúrtörténeti keretektől - vagyis attól a korántsem közömbös kérdéstől, hogy egy település hosszú távon Bécs és Pozsony vagy Isztambul érdekszférájához tartozik-e -, belátható, hogy a szentendrei lakosokat nem egyszerűen az oszmán fennhatóság sújtotta jó százötven esztendőn át. A település sorsát az a tény is alapvetően befolyásolta, hogy a határ mentén feküdt, abban a sávban, ahol a szomszédos hatalmak egyaránt megkövetelték a magukét, ahol a kétoldali határvédelem rendszeres terhei nehezítették az életet, és amit kisebb összecsapások és nagy hadfelvonulások gyötörtek. Olyan helyen, ahová a katonai jelentőséggel is bíró Duna mentén mindkét oldalról el lehetett jutni, Komáromból és Budáról egyaránt. Peremen volt, de olyan értelemben nagyon is központi helyen, hogy a Budához, a hódoltság védelmének, illetve megtámadásának stratégiai pontjához a Duna két partján, a Szentendrei- és az Óbudai-szigeten át vezetett az út. Nem lehet pontosan megítélni, hogy ez a helyzet a 16. század második felében mennyit rontott a falun a török uralom előtti önmagához képest - aki a középkori fejezetet is elolvassa majd, az véleményt alkothat erről -, de kiáltó a hódoltság eleje és vége közötti különbség, és elég világosan látszanak a hanyatlás szakaszai is. A 16. század második felében nem következik be helyrehozhatatlan fogyás a lélekszámban, a nagymértékű halálozást beköltözés kompenzálja. A tizenötéves háború következményei súlyosak, de nem végzetesek. A 17. század első felében még magához tér a falu, birtoklása kívánatos. A közösség a nehezedő életfeltételek közt is kitart, bár annak összetétele talán nem töretlenül folytonos, hiszen bevándorlásra is sor kerül. A gazdasági teljesítőképesség - amennyire a magyar adóösszeírásokból kivehető - az évtizedek során a vitalitás nyomai ellenére is csökken és vélhetően ezzel összefüggésben fogy a lélekszám. Ám végeredményben a jobbágyközösség, a különféle szolgáltatásokkal terhelt, de szerény megélhetést nyújtó telkeihez mindaddig ragaszkodik, amíg az 1680-as években fellángoló harcok csaknem egy évtizedre el nem űzik - és ki tudná megmondani, hányán térnek vissza ilyen megpróbáltatások után, hány embert pótolnak újabb érkezők még a szerb bevándorlás előtt.120 Miközben a források többségéből félreérthetedenül egy falu képe bontakozik ki előttünk, akad néhány korabeli szöveg, amely ennél többnek, „oppidumnak” vagy egyenesen „városnak” nevezi (esetenként a térképen annak ábrázolja) Szentendrét. Hogyan lehetséges ez az ellentmondás? 132. kép Szentendre erődített városként valófiktív ábrázolása, 1597 (MNM TKCS, No. 81.186) 117 1698-ban Pesten tiltakozott a helyi plébános útján a pilisi apát - Füley Tamás egy emberöltővel korábbi próbálkozását ismételve — Szentendre, Pomáz,Tótfalu és más birtokok esetleges elidegenítése ellen, ám a kísérlet ezúttal is sikertelen volt. Békefi 1891-1892: II. 41,499-500 (cxxi. sz.). 1712-ben a ciszterci apátnak a pilisi apátság birtokába való beiktatásakor megjelentek a szentendrei elöljárók is. Békefi 1891-1892: II. 144—145, 520-522 (cxxxiii. sz.). 118 Némethy 1894: 270-271; Katonáné Szentendrey 1996: 52. Egy kis létszámú dalmát (?) katolikus közösség az ortodox hitűek érkezése után állította magáról, hogy míg mások elvándoroltak, ők helyben maradtak (Katonáné Szentendrey 1996: 25). A boszniai ferencesek szerepére: Fekete-Nagy 1973: 411—412; Molnár 2008: 51. Az utolsó ismert református lelkész, Kása György volt, aki 1680 körül az alsó-dunamelléki egyházkerület óbudai traktusában esperesi tisztséget viselt (Földváry 1898:1.116). Az óbudai reformátusok kisebbségbe kerültek, templomukat 1698-ban ifjabb Zichy István elvette és a betelepített katolikusoknak adta (L. Gál 2000: 230). 119 A Zichy István által kibocsátott szerződésben, 1700: PML, V.302.e, 1.2. Említi: Dóka 1981: 18. 120 Telkeikhez ragaszkodó jobbágycsaládokra: Péter 2003: 563—569. 196
