Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre Szentendre Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának Műszaki Osztálya megbízásából - megyei, illetve minisztériumi támogatással - a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VATI) 1981 októberére elkészítette Szentendre általános rendezési tervének felülvizsgálatát. Az új városrendezési koncepció elkészíttetése szorító szükségletet jelentett a korabeli városvezetés számára, mivel az érvényben lévő - az 1969-es állapotokból kiinduló és 1970 novemberére megfogalmazódott - városrendezési tervet számos kérdésben túlhaladta az élet. 1970-ben a város állandó népessége 12.839 fő volt. Az ekkori tervelőirányzat szerint a kisváros lakossága csak 2000-re érte volna el a 18.000 főt.4 Ehhez képest a kimutatott állandó lakosság két fő híján már 1982-ben elérte a 2000-es tervszámot. Az 1970-es városrendezési terv Szentendrét még mint „járási jogú várost és részleges középfokú központot” definiálta. Az új, az 1980-as évekre szóló városrendezési kánon azonban már a budapesti agglomeráció tagjaként írta le, annak ellenére, hogy Gödöllőhöz és Váchoz hasonlóan önálló vonzáskörzettel és szub-agglomerációval is bírt. Ugyanakkor — mint azt a szöveg szerzői hangsúlyozták - Szentendre nem volt a budapesti agglomeráció hasonló lélekszámú településeivel együtt kezelhető: „[mivel] táji környezete, hangulata, kulturális hagyományai önmagukban is a többi hasonló nagyságrendű kisvárosunk fáié emelik, Budapesthez való közelsége pedig külön indokolja azt a megkülönböztetett figyelmet, amely országosan is megnyilvánul a város iránt. Ha elfogadjuk azt, hogy a felsorolt értékek megőrzése alapvető feladatunk, akkor el kell fogadnunk, hogy területrendezési és fejlesztési célok megfogalmazásánál a település adottságaiból, maximális ’teherbíróképességének’ meghatározásából kell kiindulnunk. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a budapesti agglomeráció tervének célszerű Szentendre általános rendezési tervét figyelembe venni és nem fordítva.”5 Mindezt a budapesti várostervezőkkel összhangban javasolták a VÁTI munkatársai. A terv készítői azonban hangsúlyozták, hogy anyaguk „csak” hosszú távra szólt (volna), mivel - ahogyan az már látszott: „egy olyan helyzeti adottságokkal rendelkező térségnél mint Szentendre és környéke, hosszú távnál (15 évnél) távolabb tekinteni csak kellő óvatossággal érdemes, de talán nem is szükséges.”6 Az anyag előmunkálatai során végzett kutatások és vizsgálatok legfőbb célja az volt, hogy kimutassák Szentendre és szűkebb térsége kapacitását, azaz felvevőképességét, hogy ebből vezethessenek le egy távlati telítettségi állapotot. Úgy tűnt, az egykori csendes kisvárost állandó ostrom alatt tartotta az újfajta, Budapestről kiinduló agglomerációs folyamat. A városvezetés, ha meggátolni nem is, de szabályozni igyekezett ezt a spontán, piaci jellegű folyamatot, hogy a város „léptékét és jellegét” megőrizze, átmentse. Ezért készült el az államszocialista korszak legutolsó és legrészletesebb városfejlesztési koncepciója is. Minden ilyen és ehhez hasonló direktíva-jellegű forrás esetében nem elsősorban a fényes jövőre vonatkozó elképzelések felidézése izgalmas a történész és az olvasó számára, hanem azok a részletek, amelyek vissza-visszatérő módon azt támasztják alá, hogy miért is érezte szükségét a korabeli városvezetés, illetve a várostervezők jelentős csoportja annak, hogy az érvényben lévő városfejlesztési kánont alapjaiban revideálva újítsák meg. Ennek néhány alapvető, egymással 3. kép Szentendre VATI által készített rendezési terve, 1975 (FEMÚZ, F15109) 4 VÁTI 1970: 5. 5 VÁTI 1981:1.1-2. 6 VÁTI 1981:1.1/10. 12
