Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)
III. - Benkő Elek: Gertrúd királyné sírja a pilisi ciszterci monostorban
Benkö Elek: Gertrúd királyné sírja a pilisi ciszterci monostorban szettörténeti értelmezés így a régészeti kutatás számára is hosszú ideig kézenfekvő megoldásnak tűnt. Bizonyos, részben logikai, részben régészeti természetű kételyeink azonban idővel erősödtek. 1) Egy feldúlt, keltező leletek híján ismeretlen korú férfisírban másodlagos helyzetben fekvő, jelenleg a kutatás számára hozzáférhetetlenül lappangó női koponyatöredéket a fenti premisszák alapján kapcsolhatunk-e meggyőzően Gertrúd személyéhez? 2) Bár számos példával igazolhatjuk, hogy a ciszterci templomok főoltárának közelsége meghatározó szempont volt az egyháznagyok, királyok, királynék és patrónusi szerepet betöltő hercegi családtagok számára, akik egyáltalán ide temetkezhettek, számolhatunk-e reálisan azzal, hogy az oltárt a főhajó szerzetesi stallumaitól egy magas, esetleg felépítménnyel is ellátott síremlék takarta el a 13. század első felétől kezdve, amikor a padlóból nem kiemelkedő sírkövekről világos ciszterci rendelkezés maradt ránk? Ilyen szempontból elgondolkoztató a pilisi sír azon részlete, hogy a sírgödör falazata fent vízszintes síkban végződött, a középkori téglapadló ágyazóhabarcsa alatt 14-16 cm-rel, tehát egy kő fedlap vastagságának megfelelő mélységben. 3) Ha a temetés idején a pilisi templomnak még csak a keleti része készült el (tehát a szentély az oldalkápolnákkal és a kereszthajók), miként ezt a művészettörténészekjogosan feltételezik, mi magyarázza, hogy a sírt nem a főszentélyben, az oltár közvetlen közelében ásták ki, hanem a négyezernek a nyugati, az épülő hosszház felé eső részén, amely területet a temetést követő további építési munkálatok a legintenzívebben érintették a későbbiekben? Saját, idevágó kutatásaink első lépéseként áttekintettük a középkori ciszterci templomokban eltemetett előkelőkre vonatkozó iránymutató történeti adatokat és magukat a ránk maradt, párhuzamként felhasználható emlékeket is. Korábban már esett szó azokról a szigorú rendelkezésekről, amelyek egyházi és világi előkelők esetében is korlátozták a templomban történő temetés lehetőségét; ezeket most azzal a - régóta ismert - mozzanattal egészítjük ki, hogy a templomok legértékesebb temetkezési helyei a főoltár, illetve más oltárok közelében voltak.23 Ezek hierarchiáját Gertrúd királyné testvére, (Szent) Hedvig példáján mutatjuk be. Andechs-Merániai Hedvig I. Piast Henrik sziléziai herceg (fl238) felesége volt, aki özvegyéveit a sziléziai Trebnitz-ben (Trzebnica, Lengyelország), a férje által alapított ciszterci apácakolostorban töltötte és sírhelyét is itt jelölte ki.24 Az apácának soha be nem öltözött, ezért a klauzúrán kívül élő özvegy hercegné legendája szerint halála előtt hosszas és éles hangú beszélgetést folytatott sírhelyéről az apátnővel, aki nem volt más, mint saját, Gertrúd nevű leánya. Hedvig szerénységből azt kérte, hogy a templom körüli temetőben, tehát a temetési hierarchia legalján lévő helyen temessék el, amiről leánya természetesen hallani sem akart. A hercegné ezután - mintegy alkudozva - egy jelesebb helyet, a káptalantermet javasolta, amit leánya szintén elvetett, ugyanis apját, Hedvig férjét, mint herceget és alapítót a templom kiemelt pontján, feltehetően az altemplomban temették el, apátnő leánya így magától értetődőnek tekintette, hogy Hedviget majd mellé helyezzék, amit az özvegy hercegné mereven elutasított, érezhetően neheztelve 5. kép Középkori kódex illusztrációi tumba, illetve az alatta elhelyezkedőfóldsír ábrázolásával. Észak-angliai műhely, 1450 körül (Panovsky 1964:266. kép nyomán) 23 Oswald 1969: 316-326. Hazai példaként IV. Bélát említjük, akit nejével, Mária királynéval és fiával, Béla herceggel az esztergomi minorita ferencesek templomában, a Szűz Mária tiszteletére szentelt főoltár közelében helyeztek örök nyugalomra, a 14. századi krónikakompozícióban fennmaradt sírfelirat szerint: „Aspice rem caram, tres cingunt Virginis aram, rex, dux, regina, quibus assint gaudia trina”, SRH 1.470. 24 Gottschalk 1964: 5,119-130,166,214. 179
