Majorossy Judit: Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 2. (Szentendre, 2014)

II. - Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet körülményei

Körmendi Tamás: A Gertrud királyné elleni merénylet körülményei

III. Ince pápa levele ekképp igazolja a Halics-Volhíniai Évkönyv adatát, míg az orosz forrás segít értelmeznünk az önmagában igen kevés konkrétumot tartalmazó szentszéki iratot. A Gertrúd elleni merénylet és Berthold bántalmazása között azonban ezen túlmenően már csak azért is logikus gondolat összefüggést gyanítanunk, mert a kalocsai érseken esett sérelemre reagáló pápai levél mindössze bő három hónappal a királyné szeptember 28-i halála után kelt. Azt, hogy Bertholdot nem holmi jelentéktelen csetepaté során hagyták helyben a támadói, egyébként III. Ince egy másik levele is igen valószínűvé teszi. A pápa ugyanis nemcsak az esztergomi érseknek írt a kalocsai főpásztor bántalmazása ügyében, hanem a lengyel hercegeket (universos duces Polonie) is felszólította, hogy a tetteseknek semmiképpen se adjanak menedéket, ha esetleg hozzájuk szöknének.77 Az a körülmény, hogy a pápai udvar a bűnösök külföldre menekülésének lehetőségével is számolt, egyértelműen arra utal, hogy Berthold bántalmazása valami sokkal komolyabb üggyel is összefüggésben állhatott: olyasmivel, ami adott esetben nemcsak egyházi fenyítést vont maga után, de a világi hatalom részéről is súlyos megtorlásra számíthatott.78

Mindezek alapján helytállónak tűnik Katona István és Mátyás Flórián azon véleménye, amely szerint Berthold kalocsai érsek tényleg tanúja lehetett Gertrúd királyné meggyilkolásának, sőt a merénylők őt magát is bántalmazták.79 80 Azt, hogy vajon tényleg csupán a szó szoros értelmében megverték, vagy esetleg rá is fegyverrel támadtak, sajnos a forrásaink nem részletezik: a fentebb idézett pápai levelekben használt manus inicere kifejezés mindenesetre mindkét feltételezést megengedi.

VI. Lipót osztrák és stájer herceg

VI. Lipót herceg jelenlétéről a merénylet helyszínén csupán két kútfőnk számol be: az 1250 után befejezett Admonti Évkönyv,80 illetve Thomas Ebendorfer 15. századi bécsi történetíró Ausztriai Krónikaja.81 Mivel az utóbbi forrás a témánkba vágó értesüléseit részben éppen az előbbi kútfőből merítette,82 ehelyütt csupán az Admonti Évkönyv vonatkozó passzusának az elemzésére térek ki.

A stájer annales adata első ránézésre egyáltalán nem tűnik megbízhatónak. Egyfelől ugyanis nemcsak VI. Lipótot szerepelteti a Gertrúd elleni merénylet tanúi között, hanem II. András magyar királyt is, aki viszont a gyilkosság idején valószínűleg távol volt hitvesétől. Másfelől hibás évszámmal, 1211-nél tudósít a merényletről. Annak, hogy véleményem szerint mégis hitelesnek kell tekintenünk az évkönyv azon adatát, amely szerint VI. Lipót tanúja volt Gertrúd meggyilkolásának, két oka van. Először is, hogy az osztrák és stájer hercegek viselt dolgairól az Admonti Évkönyv általában véve igen pontos értesüléseket tartalmaz — ami egyébként érthető is, hiszen keletkezési helye, az admonti bencés apátság korszakunkban hercegi kegyuraság alatt állott. Másodszor, hogy kútfőnk a merénylettel kapcsolatos minden más tévedése ellenére itt is egyértelműen pontosan hozza azokat az adatokat, amelyek magára VI. Lipótra vonatkoznak. Tudósítása szerint az osztrák és stájer herceg azután érkezett a Magyar Királyságba, hogy „a hadjáratból, amelyet Hispánia országaiba vezetett, hazatért, mégpedig Calatravából.”83 Ez a részlet azért fontos számunkra, mert VI. Lipót tudhatólag 1212-ben vezetett keresztes hadjáratot az ibériai mórok ellen, és ugyanebben az évben ostromolta meg Calatravát is. A hispániai expedíció említése a valójában 1213-77 Potthast 1957: 4872. sz.

78 Gratianus Decretumánzk. tanúsága szerint a korabeli kánonjog súlyosan büntette mind a főpapok, mind pedig a klerikusok vagy szerzetesek bántalmazását (C. 3 qu. 5 c. 13; C. 17 qu. 4 c. 22; illetve C. 17 qu. 4 c. 29; Erdő [l99l]: 515-516). - Amennyiben elfogadjuk a fenti okfejtést, úgy külön magyarázatra szorulhat a pápai levél azon megjegyzése, amely szerint a támadók nemcsak Bertholdot, hanem annak „papjait, valamint szerzeteseit” (clericos, necnon et monachos) is megverték. Az, hogy az érseket adott esetben világi klerikusok is elkísérték, az cseppet sem meglepő, a főpapok környezetének ugyanis például a káplánjaik is a tagjai lehettek. De arra a kérdésre, hogy kik voltak azok a szerzetesek (monachos), akik állítólag szintén a főpásztorukkal tartottak - méghozzá az elbeszélő forrásaink II. csoportjába tartozó kútfők „mezei sátorra” vonatkozó adata alapján valószínűleg egy királynéi vadászatra - két logikus magyarázat is kínálkozik. Egyfelől a monachus szó a 13. század elején egyaránt jelenthetett szerzetespapot, valamint (ritkábban) kanonokot is (Du Cange 1883—1887: V. 451b). Másfelől érdemes egy pillantást vetnünk a papok bántalmazását általánosságban elítélő kánon szövegére is: „[...] si quis suadente diabolo huius sacrilegii vitium incurrerit, quod in clericum vel monachum violentas manus iniecerit, anathematis vinculo subiaceat [...]” (C. 17 qu. 4 c. 29). Első ránézésre is feltűnő, hogy a rövid gratianusi szöveghely és III. Ince idézett levelei egyaránt tartalmazzák a ritka „manus violentas inicere” kifejezést, valamint ugyanúgy a sértettek körébe vonják a clericusokaX és a monachusokal is. Ezek a párhuzamosságok pedig arról tanúskodnak, hogy a szerzetesekre vonatkozó megjegyzés esetleg azért is kerülhetett a pápai levelek szövegébe, mert a kalocsai érsek és papjai bántalmazóival szemben hozott döntés indoklásában valójában nem az eset konkrétan felderített előzményeit rögzítették, hanem a megfelelő kánonban leírt általános tényállást emelték át erőteljesen átfogalmazva, ám a sértettek körét ugyanabban a formában határozva meg, mint a mintául szolgáló jogi szövegben.

79 Katona 2001-2002:1.138; Mátyás 1907: 881.

80 MGH SS IX. 592.

81 MGH SS rer. Germ. N. S. XIII. 109.

82 MGH SS rer. Germ. N. S. XIII. xxxi-xxxii (Alphons Lhotsky).

83 „[...] postea quam de expeditione quam in Yspanias contra hereticos moverat et a Kalatra redierat [...]”. MGH SS IX. 592.

104