Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Boromisza Tibor felfedezi Szentendrét

Boromisza Tibor: Favágók a hegyen, 1925 k. Olaj, vászon, 65*84 cm \ Magántulajdon zárkózottság, kontemplativ szemlélődés, elvonulás az emberi társadalomtól a természet örök törvé­nyekkel vezetett, változhatatlan kozmikus életébe, a másik oldalon aktív cselekvések vágya, a lefojtott energiák ki-kirobbantása, mozgás és lázadás. Ezért vannak piktúrájában a nagy megállások, visszatéré­sek, hogy amellett örökösen nyugtalanul kutasson, keressen. Boromisza lázadozása akár a társadalmi formák, akár a művészi formák ellen tipikusan ma­gyar faji temperamentum megnyilvánulásai: nem forradalmár ő, hanem rebellis. Türelmetlen és rob­banó, hogy azután hamar csöndbe meneküljön, hogy megadva magát, megelégedjen az események szemlélésével. Anarchikus kedély, telve a nagy har­móniák megtalálásának erős vágyával.”299 Boromisza Tibor, aki egész életében az ecset mellett az írótollat is kezében tartotta, az 1922 és 1927 közötti szentendrei tartózkodásáról szin­te semmi írott nyomott nem hagyott maga után. Viszont ezekben az években és itt, Szentendrén kezdte el írni a már nyomtatásban is megjelent me­moárját élete első tizennyolc évéről300 *, valamint kéziratban fekvő nagy dolgozatát a buddhizmus­ról. Úgy tűnik, hogy a festés és a házépítés számos teendője mellett ez a két téma le is kötötte írói ka­299 Hevesy Iván: Boromisza Tibor. h. n. 1922.13- p. 300 Török Katalin (szerk.): Boromisza Tibor önéletrajzi feljegyzései. Szentendre, 2011. pacitását. Hogy mégis van bővebb rátekintésünk szentendrei éveire, azt elsősorban a róla tudósító íróknak, újságíróknak köszönhetjük, közöttük az Érsekújvár és Vidéke munkatársának, akit 1926 nyarán már új házában fogadott Boromisza. „Legutóbb, midőn Budapesten jártam felkeres­tem őt szentendrei otthonában. Helyiérdekű villa­mos vitt oda s már az ablakból elámulva néztem, micsoda szikrázó természeti szépségek vonzották őt ide, ebbe a kis Duna-menti városkába. Az állomásnál már messziről az odafutó villa­nyos felé int kiemelkedő, hatalmas alakja. Fehér szálakkal benépesített haját lobogón lengeti a szél s fekete szeméből egy nagy szellem tüze csillog. Még mielőtt hazamennénk, hosszú sétára indu­lunk. Tisztelettel néznek rá az emberek, amint a csendes, rendezetlen utcákon járva járókelőkkel találkozunk. Úgy látszik, ő a nevezetessége ennek a kisvárosnak. Kikerülünk a városból. A Duna föl­­séges folyamának parttöltésén járunk s hegy felé közeledünk. Kemény lépésekkel mászunk meg egy magas dombot, melynek tetején elámító szépségű panoráma tárul szemünk elé. A Duna mély titokza­tossággal némán folyik s alázatos fenséggel öleli körül a messziről buján elvadultnak látszó szent­endrei szigetet. Jobbra a messzi horizont szélén Budapest elmosódott szépségei halványlanak, balra Vácról küld az élet egy-egy színtelen fényt. 58 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI

Next

/
Oldalképek
Tartalom