Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Új táncrend régi-új lépésekkel

- Elhallgatott, hosszan elnézett a fák fölött. - Ő a legnagyobb tehetség - törte meg a csendet ilyen ritkán születik. - Nem beszéltünk többet. Csönd volt, a kertben csak a szomszéd macskája lapult ugrásra készen, figyelte a kiszemelt madarat.

Gyalog mentem ki a HÉV-hez, átsétáltam a városon, békés nyáresti hangulat volt, a turisták hazamentek. Szentendre újra a festők városa lett.

Azt írtam néhány sorral korábban, hogy egyedül élt, mint afféle megrögzött agglegény. Mégsem volt magányos. Sokan látogatták, sokan szerették. Mindennap lesétált a művésztelepre, hogy együtt ebédeljen művésztársaival. Társasági ember volt, szeretett anekdotázni és történeteket hallgatni. Évekig dolgoztam a Szentendrei képzőmüvészek című kiállításomon.

Ha tehettem, benéztem hozzá.

Legtöbbször azzal fogadott, hogy most nem érek rá, és magasba emelte mind a két kezét.

De azért nyitotta a kaput. - Jöjjön - mondta megadóan, és mire beértünk kíváncsisága is felébred. Leült, székét felém fordította. - Mi újság? - kérdezte, és szemében gyerekes kíváncsiság csillogott. Szeretett helyi híreket, „szenzációkat” hallani. Engem a helyi hírek nem érdekeltek, sokkal inkább érdekelt műtermének hófehér téglafala. Oda akasztotta fel kis méretű képeit, azokat, amelyeken éppen dolgozott. Érdekes volt látnom, hogyan változnak napról napra a fekete, sötétbarna, sárga, színű kompozíciók újabb és újabb képekké.

E látogatásaim során jött létre Barcsayról készült fotósorozatom. Egyik alkalommal azt kérdezte: - Mit csinál ezzel a rengeteg fotóval? - Kiállítást - válaszoltam.- Szeretném a városban is fényképezni - tettem hozzá gyorsan. - Hát még nem volt elég? - kérdezte méltatlankodva. Akkor beszéltem el először, hogyan képzelem el Szentendrei képzőművészek című kiállításomat. Figyelmesen hallgatott, bólintott, vette a kalapját, karjára akasztotta sétabotját és elindultunk. - Meghívom ebédre - mondta a Dézsma utcán lefelé haladva -, de nem a Teátrumba megyünk - állt meg előttem és szemüvege fölött rám pislantott, várakozva néztem rá. - Majd meglátja - mondta sokat sejtetően. Kényelmesen ballagtunk lefelé az utcán, befordultunk a főutcára, lassan poroszkálva kiértünk a főtérre, botjával előre mutatott: - Oda, a Görög Kancsóba megyünk. - Séta közben számos fotót készítettem róla, hagyta, hogy meg-megállítsam, türelmes, készséges volt. Magyarázkodni kezdtem, de belém fojtotta a szót: - Maga egy erőszakos nő - állt meg előttem és botjával, a nyomaték kedvéért koppantott egyet a kövezeten. - Erőszakos - ismételte meg. - Mondták már? - nézett rám, arcán tréfálkozó mosollyal.

Tényleg erőszakos nő voltam, egyik alkalommal azzal álltam eléje, szeretném őt fényképezni mint főiskolai tanárt. Megörökíteni őt híres anatómiaóráin. - Rendben van - egyezett bele -, ez az utolsó évem - tette hozzá -, jövőre nyugdíjba megyek. Megbeszéltük, hogy egy keddi napon elmegyek a főiskolára. - De jelentkezzen a rektori hivatalnál - kötötte a lelkemre. Felhívtam a rektori hivatalt, bemutatkoztam, mondtam, hogy Barcsay mesterrel megbeszéltük a fényképezést. A megbeszélt keddi napon a portásnál tudakoltam, hol találom a mestert. A rektori hivatalhoz utasított. Kopogtattam a kétszárnyú, fehérre festett ajtón, mondtam, ki vagyok, hogy bejelentkeztem telefonon,

Barcsay Jenő és Kondor Béla, 1960-as évek

Fotó: Molnár Edit | Barcsay hagyaték

ÚJ TÁNCREND, RÉGI-ÚJ LÉPÉSEKKEL l67