Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Sötét idők, a háború fogságában
A Szofrics-ház a régi Püspök utcában Archív fotó I Ferenczy Múzeum misos, általam nem ismert magyar katona állított be a házunkba, akik a szentendrei szigeti táborhelyükről menekültek el és civil ruháért rimánkodtak, hogy valahogy hazaérhessenek. Hát persze amit tudtam, adtam nekik, másoktól is kaptak Szentendrén. [...] Még aznap este két bőrkabátos szovjet tiszt jött be a lakásunkba azzal, hogy germánokat keresnek és átkutatták a szobákat. Közben persze láttak cirill betűs szerb könyveket a polcokon és görögkeleti ikonokat a falon, talán akárcsak náluk otthon. Lehet, hogy ezért enyhült meg a légkör. Az én szlovák és Ilonka szerb nyelvtudásával kicsit meg is tudtuk egymást értetni. Végül is a zongorát meglátva felkérték Ilonkát, hogy játsszon nekik valamit. Feleségem félelmében alig tudta a billentyűket leütni. Én mondtam nekik, hogy ’ona sa boji’, azaz hogy ő fél. Erre elnevették magukat és az egyikük a zongora mellé ült és eljátszott egy Chopin noktürnt, majd felkelt és az ujját az orrára nyomva kifújta azt a szőnyegre, különös ellentétként a Chopin muzsikához. Ezek után minden baj nélkül eltávoztak.”629 629 S. Nagy János: A szentendrei festő. Onódi Béla. h. n. 2003. 104. p. Töredékes veszteséglista Ha a világháborúval kapcsolatban a „szerencsés” kifejezés egyáltalán használható, akkor Szentendre olyan értelemben volt az, hogy bombázások és utcai harcok nem sújtották. Csak Budapest szőnyeg-bombázásainak robaja - ha éppen úgy hozta a széljárás - töltötte el borzongató félelemmel a lakosságot. A város megmenekült a rombolástól, de a művészettel kapcsolatos értékekben nagy és pótolhatatlan veszteségek keletkeztek a halálesetek, a műtermek, műalkotások, gyűjtemények elpusztulása, megrongálódása miatt. Az 1940-es esztendő elvitte Iványi Grünwald Bélát, a Szentendrei Festők Táraságának első elnökét és a telep megalakulásának segítőjét, az 1945-ös év pedig Erdei Viktor és Bálint Rezső festőművészek mellett Réti Istvánt, a szentendrei telepalapító festők mesterét és mentorát. A közbülső évek Vajda Lajostól, Ámos Imrétől, Paizs Goebel Jenőtől, Cserepes Istvántól, Dési Huber Istvántól, a Modok-ház gyakori vendégétől fosztották meg egyszer s mindenkorra a hazai és a szentendrei festészeti életet. Számba vette-e már valaki a háború áldozatává lett műtermeket, műtárgyakat, akár egész életműveket? Az eredmény elborzasztó lenne. A szentendrei festők vesztesség listáját is csupán érzékeltetni lehet néhány példán keresztül. Bombatalálat érte például Barcsay Jenő, Rozgonyi László, Gadányi Jenő fővárosi műtermét. Boromisza Sas-hegyi műtermét 1945-ben a németek gyújtották fel. 1943-ban Pirk János addigi festészetének jelentős része tűnt el költözéskor a Nagybánya és Budapest közötti vonatról. Gráber Margit ismerősökhöz biztonságba helyezett képei szintén nem élték meg a háború végét: „Az ostrom és az üldöztetések alatt semmit sem próbáltam menteni, csak a képeimet. Mintegy harminc darabot küldtem el vidékre, barátokhoz. Ezeket viszont azonnal feljelentették zsidóvagyon rejtegetésért, s a képeket elkobozták. Később pedig, tragikomikus módon, a környék többi elkobzott zsákmányával együtt elpusztult. Mivel magánkézben alig volt egypár képem s azok is szétszóródtak, elpusztultak gazdáikkal együtt; életem nagyobb felének munkássága csak nyomokban maradt meg. Egy ládában, amiben a selejtet tartottam és veszni hagytam. Mikor feljöttem a pincéből Budapest romjai közé, ötvenedik évemben jártam. Az életemet Dési- Huber Istvánná emberi helytállásának és szeretetének köszönhettem.”630 Gráber Margit: Pályám története. Kézirat, é. n. Ferenczy Múzeum Adattára. Ltsz.: 2376/9 SÖTÉT IDŐK, A HÁBORÚ FOGSÁGÁBAN 139
